ÉLŐHELYISMERETI ÚTMUTATÓ 2.0
Készült az Á-NÉR1997 (Fekete G., Molnár Zs. & Horváth F. (szerk.) (1997): A
magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. Természettudományi
Múzeum, Budapest.) alapján
Szerkesztette: Bölöni János, Kun András és
Molnár Zsolt
Kézirat, Vácrátót
2003
F1b – Cickórós puszták
Írta:
Molnár Zsolt, Bagi István (2003)
Definíció: Alföldi, rövid vagy magasabb füvű, általában Festuca pseudovina és Achillea fajok dominálta, szegényes fajkészletű, sziki (zömmel pszeudohalofiton) és szárazgyepi, illetve réti generalistákból álló (sziki ürömben és sztenohalofiton fajokban általában szegény) szárazgyep, illetve szárazabb rét egykori ártereken és kiszáradó, kilúgzódó szikes pusztákon, nem ritkán erősebben szikes gyepekkel mozaikolva. A Tiszántúlon nem ritka, hogy a sziki kocsordos-őszirózsás magaskórósok karakterfajainak senyvedő példányaira bukkanunk. Rögzítendő minimális kiterjedése néhány négyzetméter, de ilyenkor még előfordulhat, hogy félretipizáljuk a foltot (pl. degradált löszgyepet tekintünk cickórós pusztának).
Termőhely: Az Alföldön általánosan elterjedt, másodlagosan kialakult pusztai jellegű közösség. Ezen élőhely fajainak egyszerre kell elviselniük a hosszú nyári aszályos időszakot, a legeltetést és a tömörödött talajt. Talajuk az ürmöspusztákénál kevésbé szikes (vizsgálandó, hogy mikor mennyi réti jelleget hordoz). Tavasszal lehetnek vízborítottak, de nyárra kiszáradnak. Más állományok egész évben szárazak. A környezeti feltételek olyan vegetáció eltartására alkalmasak, ami már nem rét, de még nem igazi száraz puszta (a tavaszi csapadékmennyiségtől függően változik). Ezen a termőhelyen náluknál sem jobb rétek, sem jobb puszták nem alakulnának ki. Főképp ártéri kapcsolatú szolonyeces sziki környezetben alakulnak ki nagyobb állományai, a szoloncsákos területeken ritkább, itt inkább a réti változata fordul elő.
Állománykép: Kétféle változatukat érdemes megkülönböztetni:
2. Az üdébb állományok jobb vízellátású helyeken alakulnak ki, de nyár közepére talajuk csontszárazzá válhat. Jellemző, hogy esők után az összetömörödött talaj miatt a víz hosszabb ideig a felszínen pang. A fentiek, továbbá a tartós legeltetés és az ezzel járó taposás hatására a fajösszetétel és a fiziognómia a rétekétől jelentősen eltér, de az élőhely helyenként azokkal mozaikolhat. A növényzet alacsony, 20-30 cm-es gyepű, melyből a nagyobb termetű kétszikűek kiemelkednek. A gyep gyakran közel 100%-os borítású, ritkán felszakadozó. A Duna-Tisza közén főképpen a Solti-síkságon jelenik meg, a homokhátságon ritka, ott ugyanis a kevésbé kötött talajú kiszáradó rétek, láprétek jobban megőrzik fajkészletüket, illetve homoki sztyeprétbe száradnak ki. A Tiszántúlon a szikes rétek és a Lythro-Alopecuretum körül vannak, a belvizes években a cickórósok egy részében a réti fajok látványosan megerősödnek.
Jellemző fajok: A szárazabb és az üdébb állományokat érdemes külön jellemezni:
2. Az üdébb állományok uralkodó fajait tekintve hasonló összetételűek, de az Achillea collina az Achillea setacea-nál lényegesen gyakoribb. Több a sziki elem: Bupleurum tenuissimum, Achillea asplenifolia, Aster tripolium subsp. pannonicus, Plantago maritima, Limonium gmelini. Gyakoriak a következő herefajok: Trifolium fragiferum, T. repens, T. campestre, továbbá a Lotus glaber. A Tiszántúlon jellemző az Inula britannica, a Centaurea pannonica, a Daucus carota, Cichorium intybus (utóbbi kettő szikes talajon igen ritka, azaz segítik a szikes rétektől [F2] való elkülönítést).
Vegetációs és táji környezet: A Tiszántúlon leggyakrabban olyan tájban találhatók, amelyet egykor árvizek borítottak, sőt, a folyók át is halmozták a felszínt. A műholdfelvételen jól látszódnak az egykori meanderek, övzátonyok. Máskor jól fejlett padkák tetején találjuk állományaikat. Ilyenkor a vakszikek helyén vagy a padkalejtőn ürmöspuszta van, és a padkatetőkön lévő ürmöspuszták kilúgzódásával jönnek létre a cickórósok (tehát lecsapolt ősi szikes pusztáról van szó, ezt talajtani adatok is alátámasztják). A Duna-Tisza közén az üdébb típusok gyakran a szikes rétekbe ékelődnek, azokkal mozaikolnak, kötöttebb talaj esetében (pl. Jászság) szikerekkel áthálózottak lehetnek.
Alegységek, ide tartozó típusok:
2. Az ecsetpázsittal átszőtt, de még nem szikes rétnek tekintendő állományok (Achilleo-Festucetum pseudovinae alopecuretosum, Centaureo pannonicae-Festucetum pseudovinae).
3. Padkás ürmös puszták kilúgzott és ezért cickórós fajkészletűvé vált foltjai.
4. Mélyben sós, kötött talajú, száraz vagy üde felhagyott szántókon kialakuló állományok.
Nem ide tartozó típusok (fontosabb hibaforrások):
1. Löszgyepek degradált származékai (pl. a Cynodonti-Poetum) vagy a homoki sztyeprétek degradált állományai, még akkor sem, ha sok Achillea collina, Koeleria cristata, Plantago lanceolata van bennük [H5a vagy OA]. A löszgyepek és cickórósok elkülönítésében segíthet a domborzat: a cickórósok gyakran sík felszínűek, a löszgyepek kisebb dombokon vannak; adott tájban a cickórósokban általában kevesebb a sztyepréti faj.
2. Az erősen ürmös állományok (még akkor sem, ha tudjuk, hogy lecsapolt ártéren keletkeztek) [F1a].
3. [F1a] agyonlegeltetett változatai [Hordeum hystrix-szel és Bromus mollis (B. hordeaceus)-szal] [F1a], megjegyezve, hogy ezek a fajok a cickórós puszták növényzetében is megjelenhetnek, de azokban általában kevesebb a sztenohalofiton.
6. Szikes rétek kiszáradtabb változatai, különösen nem a szoloncsákos szikes rétek (Agrostio-Caricetum distantis) ilyen állományai (pl. festucetosum pseudovinae) [F2].
Megjegyzés: az F1a és F1b elkülönítése nem ritkán nem egyértelmű. Ilyenkor döntsünk bátran az egyik mellett (ha szikesebb F1a, ha löszgyepesebb vagy rétiesebb, akkor F1b).
Felismerhetőség: Terepen jól felismerhető. Leginkább az [F1a]-val és az [F2]-vel keverhető, ha van benne sziki üröm, illetve ha magasabb füvű az állomány. A kategóriák átfedését nem lehet megszüntetni, de nem is szükséges. Azért vannak szétválasztva, hogy az ősi és a másodlagos szikeseink elterjedéséről kapjunk adatokat (különösen a Tiszántúlon). E tudás alapvető az ár- és belvízkezelési tervek botanikai értékelésekor és más természetvédelmi tervezéskor is. Műholdfelvételen hasonlít az ürmöspusztához, de gyakran annál nagyobb biomasszájú (sárgásabb) és jellemzőek az ártéri formák a környezetben.
Módosított Németh-Seregélyes-féle természetesség: A természetesség megítélésénél fontos, hogy az edifikátor és a jellemző domináns fajok jelen legyenek (ne egyéves, kétéves fajok domináljanak), ezek zöme legyen pszeudohalofiton (sziktűrő, de nem szikigénylő), az útszéli, szántóföldi gyomok borítása legyen alacsony (<5%). A mintázat és a fiziognómia változatos, nem tudjuk, hogy milyen összefüggésben van a természetességgel. A karakterfajok száma kevés, ezért ez kevésbé mérvadó. Az inváziós fajok nem gyakoriak. Ritkán cserjésedik. A kiszárítás és a túllegeltetés, intenzívebb gyephasználat degradálja. Az állományok jelentős része másodlagos vagy múltbeli lecsapolás után jött létre, de jó regenerációs képessége miatt ez gyakran nem nyilvánvaló.
5-ös: Mivel általában közömbös fajok uralta vegetációtípus, ezért nincsenek ötös természetességű állományai (azok inkább már [F1a]-ba vagy [F2]-be sorolandók).
4-es: A kötöttebb és kissé szikes talajú vagy megfelelően legeltetett (nem "szamártüskös") tiszántúli állományaik egyes gyomfajok [pl. Artemisia absythium, Cardaria (Lepidium) draba, Carduus acanthoides] alacsony borítása (<5%) esetén és néhány sziki faj (pl. Artemisia santonicum, Bupleurum tenuissimum, Lotus tenuis) megjelenése mellett természetközeli állapotúnak tekinthető.
4-es: Az üdébb (Duna-Tisza közi) típusok közül azok, melyek
homogén állományúak, zártabb borításúak (>90%), gyomokat csak elvétve
(<5%) tartalmaznak és jellemzően nagy kiterjedésűek (>
3-as: Ide sorolandók a gyomosabb, a heterogén fiziognómiájú, a "szamártüskös" foltok, valamint a fajszegény, de az élőhely jellegét még mutató állományok, valamint a kisebb foltok.
2-es: Drasztikus túllegeltetés, gyepjavítás, felülvetés után egy-két fajos, igen jellegtelen állományok jönnek létre, amik azonban fiziognómiájukban hasonlíthatnak a 4-es természetességűekre (ezért nem gyomtengerek, hanem [F1b] 2-es természetességgel). A 2-es természetességű löszgyepektől nehezen választhatók el.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség): Mivel generalista fajok dominálják, ezért az edifikátor és a további domináns fajok egyaránt szinte mindig jelen vannak a tájban, a fajok betelepedési, megújulási, megerősödési képessége jó, az inváziós fajoké viszont alacsony. Előfeltétel a megfelelő vízellátottság (réti, kiszáradó réti) és a "közepesen" szikes talaj. Ilyen feltételek mellett a gyomfajok kompetíciós ereje kisebb. Túllegeltetés és közepesen erős gyepgazdálkodás (időnkénti boronálás) mellett is regenerálódik.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) helyben:
Jó: Minden állománya ilyen (hiszen azért van jelen, mert valami helyén sikeresen "regenerálódott" – jobban mondva degradálódott egy jobb állapotú gyepből).
Közepes: Csak akkor, ha folyamatosan zavarják.
Kicsi: Nincs ilyen.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos vegetációs foltban:
Jó: Fokozatosan száradó mocsarak és rétek helyén – ha a talaj "közepesen" szikes (azaz nem annyira, mint a szikes rétek alatt, de nem is sómentes), akkor általában jól regenerálódik.
Közepes: Ha a termőhely megfelelő, de folyamatosan zavarják.
Kicsi: Nincs ilyen.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos szántón:
Jó: Ha a termőhely megfelelő ("közepesen" szikes és nem túl száraz), akkor mindig.
Közepes: Ha a termőhely megfelelő, de folyamatosan zavarják.
Kicsi: Nincs ilyen.
[MZs, BI]