ÉLŐHELYISMERETI ÚTMUTATÓ 2.0

 

Készült az Á-NÉR1997 (Fekete G., Molnár Zs. & Horváth F. (szerk.) (1997): A magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. Természettudományi Múzeum, Budapest.) alapján

 

Szerkesztette: Bölöni János, Kun András és Molnár Zsolt

 

Kézirat, Vácrátót 2003

J3 – Folyómenti bokorfüzesek

Írta: Kevey Balázs (1997) és Kevey Balázs, Molnár Zsolt (2003)

Kiegészítette: Bölöni János, Bartha Dénes, Tímár Gábor

Definíció: Folyók zátonyain, partjain, esetleg hullámtéri morotvák szegélyein kialakult cserje magasságú élőhelyek, amelyek fás növényeit túlnyomórészt Salix-fajok képezik. Az állomány rögzítendő minimális kiterjedése kb. 50 m2, legkisebb szélessége kb. 2-3 m.

 

Termőhely: Elsősorban az Alföld folyóit kísérik, de néhol dombvidéki tájak vízfolyásai mellett is megtalálhatók. Folyóvizek által lerakott hordalékon fejlődnek, amely legtöbbször kavics, durva homok, finom homok, vagy iszap, illetve ezek különböző arányú keveréke. Termőhelyeik évente 2-4 hónapon át kerülnek víz alá, bár előfordulhatnak olyan aszályos évek, amikor az elárasztás lényegesen rövidebb ideig tart, esetleg el is maradhat. Vízgazdálkodási viszonyait az árhullámok gyakorisága mellett a folyami hordalék minősége (kavics, durva homok, finom homok, iszap) határozza meg. Egyes folyók hordaléka meszes (pl. Duna), másoké pedig savanyú (pl. Dráva), de e tulajdonságok növényzetre gyakorolt hatására vonatkozóan egyelőre nincsenek konkrét adatok. A gyakori elárasztások miatt talajfejlődésről még nem beszélhetünk, a talajtípus nyers öntéstalaj.

 

Állománykép: A bokorfüzesek cserjeszintje az állomány korától függően 1,5-7 m magas. Borítása igen különböző. A fiatal állományoké gyakran gyér (40-60%), az idősebbeké pedig elérheti a 80-90%-ot is. Gyepszintjük fejlettsége igen változó. Magassága a domináns lágyszárúaktól függ, így 20 cm-től elérhetik akár az 1,5 m-t is. Szubnudum jellegű állományai mellett előfordulnak olyanok is, amelyekben a lágyszárú növényzet a 80-90% borítást is eléri.

 

Jellemző fajok: A bokorfüzesekben többnyire fűzfajok (Salix purpurea, S. triandra, S. viminalis, S. alba, S. fragilis) dominálnak, de olykor a Populus nigra, a Salix cinerea és a Salix elaeagnos is képezhet konszociációt. A folyami hordalék minőségétől és a vízgazdálkodási viszonyoktól függően igen különböző fáciesei ismertek [Agrostis stolonifera, Carex gracilis, Myosotis palustris, Poa palustris, Rorippa amphibia, Phalaroides (Phalaris, Baldingera) arundinacea]. A gyepszintben különösen nagy szerepet játszanak egyéves ruderális elemek (Amaranthus albus, A. chlorostachys, A. retroflexus, Atriplex acuminata, A. prostrata, Chenopodium album, C. hybridum, C. polyspermum stb.), valamint mocsári gyomok (Bidens tripartita, Chenopodium rubrum, Polygonum hydropiper, P. minus, P. mite stb.). A bokorfüzesek különböző ruderális és félruderális, valamint iszaptársulások becserjésedésével jönnek létre. Faji összetételük változatossága e szukcessziós múltjukkal szoros összefüggésben van. A Szigetközben az Epilobium (Chamaenerion) dodonaei és a Ribes nigrum, a Dráva somogyi szakaszán pedig a Chlorocyperus glomeratus, a Myricaria germanica és a Salix elaeagnos fordul elő szórványosan.

 

Vegetációs és táji környezet: A bokorfüzeseket a folyók felől lágyszárú növényzet vagy nyers talajfelszín ill. magasabb vízálláskor maga a folyó szegélyezi. A durva hordalékkal borított magasabb szinteken a bokorfüzesek fekete nyár ártéri erdővel, finom hordalékon pedig fehér fűz ártéri erdővel érintkeznek.

 

Alegységek, ide tartozó típusok: A termőhely minőségétől függően két bokorfűzes társulást különböztetünk meg, amelyek elsősorban a Duba mentén jellemző kifejlődésűek.

 

1. Csigolyafűz-bokorfüzes (Rumici crispi-Salicetum purpureae). Elsősorban kavicsból és durva homokból felépült zátonyokon alakul ki, tehát olyan termőhelyeken, ahol a víznek nagy a sodrása. E zátonyok vízgazdálkodása igen szélsőséges, ugyanis az árhullámokat követő alacsony vízállás esetén meglehetősen kiszáradnak. Mindez a kavics és a durva homok csekély vízmegtartó képességével hozható összefüggésbe. Névadó, s egyben uralkodó cserjéje a Salix purpurea, de vannak olyan állományai is, melyekben a Salix alba, vagy ritkábban a Populus nigra képez konszociációt. Gyepszintjében az Agrostis stolonifera, a Poa palustris és a Phalaroides (Phalaris, Baldingera) arundinacea képez leggyakrabban fáciest. Az asszociáció szervezettsége rendkívül pionír jellegű.

 

2. Mandulalevelű-bokorfüzes (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae). Az Alföld folyói mentén (a hullámtérben) elég gyakori bokorfüzes társulás. Termőhelyén a folyóvíz mozgása lassabb, ezért hordaléka finom homok és iszap. A vízgazdálkodási viszonyok itt már kiegyensúlyozottabbak, mint a csigolya bokorfüzeseknél, amely a finom szemcséjű hordalék nagyfokú vízmegtartó képességével magyarázható. Névadó cserjéje – a Salix triandra – nem mindig alkot állományt, helyette gyakran a Salix alba és a Salix viminalis, ritkábban pedig a Salix cinerea vagy a Salix purpurea képez konszociációt. Gyepszintjében fáciesképző lehet a Carex gracilis, a Myosotis palustris, a Rorippa amphibia és a Phalaroides (Phalaris, Baldingera) arundinacea. E társulásban meglehetősen sok mocsári növény él (Carex gracilis, Carex riparia, Iris pseudacorus, Galium palustre, Myosotis palustris, Stachys palustris stb.).

 

3. Tisza-menti bokorfüzes, amelyben főleg a Salix alba és S. fragilis alkot állományt, kevesebb S. triandra-val, S. viminális-al és S. prurpurea-val. A friss folyóhordalékon a Tisza-mentére jellemző félruderális fajok alkotnak laza gyepszintet.

 

4. A Tisza mellékfolyói mentén gyakran kialakuló, egy sor bokortermetű fűzből álló partmenti füzes. Ilyen, főleg fehér és csigolya, valamint törékeny fűzből álló, gyakran nádasba, parti-sásosba vagy ártéri rétne ágyazott bokorfüzeseket találunk a Fekete-, a Sebes-Körös, a Berettyó-Hortobágy partán is. Ugyanitt előfordulhat zátonyokon szélesebb, szebben kifejlett formában is.

 

Nem ide tartozó típusok (fontosabb hibaforrások):

 

1. A folyóktól távolabb eső, nem ártéri, többnyire rekettye-, ritkábban egyéb fűz fajok (pl. csigolya fűz, fehér fűz) alkotta cserjések vagy cserjecsoportok [P2a]. A Folyómenti bokorfüzesek [J3] megjelenésének alapfeltétele a hordalékot rendszeresen lerakó, többnyire nagyobb, ritkán kisebb vízfolyás (folyók, kivételesen patakok).

 

2. Nem ide tartoznak az alföldi ármentett területek igen lassan, vagy csak időszakos mozgó vízfolyásait, valamint a dombvidéki patakokat kísérő rekettyefűz uralta cserjések. Állományaik mérsékelten tőzeges iszapon fejlődnek. Ezek valójában fűzmocsarak (Berulo-Salicetum cinereae) [P1a].

 

Felismerhetőség:

 

Terepen az alegységek is könnyen elkülöníthetők. Műholdfelvételről nem ismerhetők fel. Légifotókon a szálerdőktől elkülöníthetők, de az alegységek megállapítása már bizonytalan.

 

Módosított Németh-Seregélyes-féle természetesség: Nem annyira karakterfajai vannak, inkább karakteres fiziognómiája (bokor alakú füzek). Jellemző a sokféle fűzfaj együttes megléte. A gyepszint gyomossága (és az inváziós fajok felszaporodása) csökkenti a természetességet, de nem ez az elsődleges szempont. A gyepszint borítása nem befolyásolja a természetesség megítélését. Gyakran csak egy bokornyi keskeny sávot alkot, máskor nagy kiterjedésű állományai vannak zátonyokon. Zonációba való rendeződése (medernövényzet az egyik oldalon, puhafaliget a másikon) növeli az állomány természetességét, ugyanígy a termőhely spontán fejlődési képessége. Degradáló tényezők: mederszabályozás, partkiépítés, szennyezés, vízügyes erdőgazdálkodás (irtás).

 

5-ös: Ember által nem bolygatott, nem szabályozott (vagy pedig már újból spontán fejlődésű) folyószakaszok partjain, zátonyain és hullámtéri morotvákban, általában fajgazdag aljnövényzettel, gyakran sokféle fűzfajjal.

 

4-es: Természetközeli termőhelyű, de fragmentális állományok puhafaligetek szorításában, gyakran a puhafaligetek fűzfajaiból.

 

4-es: Szabályozott, kotort, új mederben vezetett folyószakaszok partjain és zátonyain, gyakran többféle fűzfajjal, közepesen fajgazdag aljnövényzettel.

 

3-as: Kikövezett folyópartok, „sarkantyúk” mentén kialakult zátonyokon és partszakaszokon, kissé gyomos aljnövényzettel.

 

3-as: Szétszakadozott és keskeny bokorfüzesek szabályozott folyószakaszokon, gyakran puhafaliget-szomszédság nélkül.

 

2-es: Erősen bolygatott és folyóvíz által hozott hulladékokkal szennyezett zátonyokon és partszakaszokon, erősen gyomos aljnövényzettel, gyakran csak 1-1 fűzfajjal, fragmentális kifejlődésben.

 

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség): A fajok megújulási, megerősödési képessége igen jó, könnyen terjednek (széllel, vízzel). Az élőhely belső dinamikája gyors, néhány év alatt kialakulnak a természetes állományok (pionír élőhely). Fontos az ingadozó és bőséges vízellátás, a jó vízminőség. Vannak puhafaligetek által óvott (Tisza-meder), teljesen magukban álló természetes (pl. Duna-zátonyok ) és degradáltabb állományaik (pl. a Berettyó bokrosodó partja). A regenerációt az árvízek elmaradása, a mederszabályozás, a kiszárítás és a szennyezés csökkenti.

 

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) helyben:

 

Jó: Amennyiben az ár-apály dinamikája megfelelő (a folyó vízjárásában vannak nagyobb árhullámok is), jellegzetes, fajgazdag állományai jönnek létre.

 

Közepes: Ha ritkán és rövid időre kerülnek víz alá, közepesen gyomos, kevésbé jellegzetes állományok jönnek létre. Ezzel ellentétben fajszegény állományok alakulnak ki, ha az év nagyobb részében víz alá kerülnek.

 

Kicsi: Ha radikális vízrendezések miatt az elárasztások elmaradnak (pl. a Duna szlovákiai elterelése a Felső-Szigetközben), regenerálódásuk csaknem teljesen leáll, s erősen gyomos állományokká alakulnak.

 

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos vegetációs foltban, friss zátonyon, friss mederrészen: 

 

Jó: A pionír medernövényzetre könnyen rátelepül (természetes szukcessziós továbbfejlődés).

 

Közepes: Ha zavart az élőhely, vízdinamikája, vízellátottsága eltér a bokorfüzes által igényelttől.

 

Kicsi: Ha a szomszédos élőhely túl vízgazdag vagy túl száraz.

 

 

KB [KB, MZs] [+BJ, BD, TG]