ÉLŐHELYISMERETI ÚTMUTATÓ 2.0

Készült az Á-NÉR1997 (Fekete G., Molnár Zs. & Horváth F. (szerk.) (1997): A magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. Természettudományi Múzeum, Budapest.) alapján

Szerkesztette: Bölöni János, Kun András és Molnár Zsolt

Kézirat, Vácrátót 2003

J4 – Fűz-nyár ártéri erdők

Írta: Kevey Balázs (1997) és Kevey Balázs, Molnár Zsolt (2003)

Kiegészítette: Bölöni János, Bartha Dénes, Tímár Gábor

Definíció: Folyók alacsony árterén, ritkábban domb- és síkvidéki patakok mellett kialakult, többnyire jelenleg is rendszeres elöntést kapó higrofil erdők, amelyek lombkoronaszintjét elsősorban Salix- és Populus-fajok képezik. Az állomány rögzítendő minimális kiterjedése kb. 200 m², legkisebb szélessége kb. 5-10 m. Az idegenhonos fafajok maximális aránya a felső lombszintben (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50% (részletesebben lásd a természetességnél).

Termőhely: Állományaik általában az Alföld folyói mellett találhatók, de ritkábban dombvidéken, kisebb folyók hullámterén is előfordulhatnak. Csermelyek, patakok partján más élőhelytípus jelenik meg (égerligetek, keményfás ártéri erdők, gyertyános tölgyesek). Évente átlagosan 2 héttől – 2 hónapig kerülhetnek víz alá. Aszályos években az elárasztás elmaradhat. Fiatal öntéstalajokon (jellemzően humuszos öntés, ritkábban nyers öntés, öntés réti talaj) fejlődnek, amelyekben a gyakori elárasztások miatt csak nyers humusz képződik. Ezt az időszakos árhullámok vagy lemossák, vagy pedig újabb és újabb hordalékkal terítik be. Utóbbi esetben rétegezett öntéstalaj jön létre. Vízgazdálkodási viszonyaik a talajvízszint magasságától, valamint a folyami hordalék minőségétől (durva homok, finom homok, iszapos homok, iszap) függően eltérők lehetnek.

Állománykép: A fűz-nyár ártéri erdők lombkoronaszintje közepesen vagy viszonylag jobban zárt (50-75 %), s idős korban elérheti a 20-25 m magasságot. Egyes állományait kosárkészítéshez rendszeresen kb. fejmagasságban nyesik ill. nyesték (botoló füzesek). Alsó lombkoronaszintjükben elő egyes alacsonyabbra növő fák gyakoriak lehetnek. Cserjeszintjük fejlettsége igen változó lehet (0-80%). Különösen idős korban lehet jellemző a fákra felkúszó liánok tömege. Gyepszintjük faji összetétele a hordalék minőségének és az átlagos talajvízszinttől való távolság függvénye. A lágyszárú növényzet fejlettsége szintén a termőhelyi viszonyoktól függ. Borítása többnyire nagy, 50-90% között változik, de vannak szubnudum típusai is (pl. a gyakrabban elöntött folyóparti állományok).

Jellemző fajok: A lombkoronaszintet túlnyomórészt fűz (Salix alba, S. fragilis) és nyárfajok (Populus alba, P. nigra) képezik. Az alsó lombkoronaszint fája lehet az Ulmus laevis vagy helyenként az Alnus incana, a Salix elaeagnos. Ma már az állományok nagyobb részében, elsősorban az alsó lombszintben kisebb-nagyobb szerephez jutnak adventív fafajok is, különösen az Acer negundo és a Fraxinus pennsylvanica.

A cserjeszint – amennyiben megvan - tömeges növénye a Cornus sanguinea és a Rubus caesius. Egyéb cserjék (Frangula alnus, Myricaria germanica, Ribes nigrum, Salix purpurea, Viburnum opulus) már ritkák. A fákra, cserjékre fás- és lágyszárú liánok kapaszkodnak fel (fajszámuk hazánkban ebben az élőhelytípusban a legnagyobb), pl. Vitis sylvestris, Solanum dulcamara, Humulus lupulus, Calystegia sepium ill. a nem őshonos fajok közül a Vitis riparia és az Echinocystis lobata.

A gyepszintben jelentős szerepet játszanak a mocsári növények [Carex gracilis, C. riparia, Galium palustre, Iris pseudacorus, Lycopus europaeus, Myosotis palustris, Phalaroides (Phalaris, Baldingera) arundinacea, Poa palustris, Rorippa amphibia, Scutellaria galericulata, Solanum dulcamara, Stachys palustris stb.] és a puhafaligetek elemei [Agropyron caninum (Elymus caninus), Carduus crispus, Cucubalus baccifer, Leucojum aestivum, Senecio sarracenicus stb.].

Vegetációs és táji környezet: A fűz-nyár ártéri erdőket az alacsonyabb ártéri szinteken bokorfüzesek szegélyezik: kavicson és durva homokon csigolya füzes, finom homokon és iszapon pedig mandulalevelű füzes (esetleg más bokorfüzes). Magasabb ártéri szinteken e puhafás erdőket már tölgy-kőris-szil ligetek váltják fel.

Alegységek, ide tartozó típusok:

I. A termőhely minőségétől függően három társulásuk különböztethető meg, amelyek elsősorban a Duna völgyében ismerhetőek fel. A Tisza és mellékfolyói mentén található állományok többnyire ezektől eltérőek (4. típus), a korábbi tájhasználat is jellgzetes állományképet alakíthat ki (5. típus):

1. Fekete nyár ártéri erdő (Carduo crispi-Populetum nigrae). A durva homokkal fedett kavicszátonyok részleges feltöltődésével a csigolya bokorfűzesek (Rumici crispi-Salicetum purpureae) fekete nyár ártéri erdőkké alakulnak. Laza, homokos és rétegezett nyers öntéstalajokon fejlődik. Mintegy 20-25 méter magas és 60-75 % záródású lombkoronaszintjében a Populus nigra mellett a Salix alba is képezhet konszociációt. Utóbbi olyan csigolya bokorfűzesből fejlődik, amely cserjeszintjében a Salix alba uralkodik. Megkülönböztethető egy kisebb fákból álló, lazább alsó lombkoronaszint is. Itt szórványos az Ulmus minor, az Ulmus laevis, a Salix elaeagnos, de a liánokat képviselő Humulus lupulus igen gyakori is lehet. Cserjeszintje többnyire kevésbé, esetleg közepesen fejlett, elsősorban Cornus sanguinea és Sambucus nigra alkotja. Gyepszintje változóan fejlett (60-100%). Faji összetétele is bizonyítja, hogy a társulás csigolya bokorfűzesből fejlődik, ezért aljnövényzetében viszonylag sok a ruderális és félruderális jellegű elem.

2. Fehér fűz ártéri erdő (Leucojo aestivo-Salicetum és Salicetum albae-fragilis). Az iszapos homokkal fedett partszakaszok részleges feltöltődésével a mandulalevelű bokorfűzesek (Polygono hydropiperi-Salicetum triandrae) fehér fűzligetekké fejlődnek. Nyers öntéstalajuk iszapos, ezért kötött. Az 50-70%-os záródású felső lombkoronaszint magassága 15-20 m. Uralkodó fafaja a Salix alba, mellette – többnyire kisebb mennyiségben – megtalálható a Salix fragilis is. Az alsó lombkoronaszintben a két fűzfaj fiatal egyedei mellett előfordulhat az Ulmus laevis. A cserjeszint gyakorlatilag hiányzik. A gyepszint általában fejlett, 60-100% borítottságú. A ruderális és félruderális jellegű elemek e társulás természetszerű állományaiban ritkák. Jelentős szerephez jutnak viszont a mocsári növények.

3. Fehér nyár ártéri erdő (Senecioni sarracenici-Populetum). A fekete nyár ártéri erdő (Carduo crispi-Populetum nigrae) és a fehér fűz ártéri erdő (Leucojo aestivi-Salicetum albae) termőhelyeinek további feltöltődése révén jön létre, ezért az alacsony ártér viszonylag magasabban fekvő részeit borítja. Csak nagyobb árhullám esetén kerül víz alá s nyers öntéstalaja alacsony vízállás idején kissé kiszáradhat. Felső lombkoronaszintje 60-75 % borítottságú, magassága 20-25 m. Uralkodó fafajuk a Populus alba. A cserjeszint többnyire fejlett (40-80%), s elsősorban Cornus sanguinea képezi. A gyepszint borítottsága változó (30-100%), benne egyes Alno-Padion és Fagetalia fajok szórványos jelenléte arra utal, hogy e társulás kissé a tölgy-kőris-szil ligethez közeledik.

4. Tisza-völgyi fűz-nyár ártéri erdők. A fűz (S. alba, S. fragilis) és a nyár (P. alba, P. canescens, P. nigra) fajok gyakran közel azonos arányban alkotnak erdőt.

5. Egykori fasorok, korábban kaszálóként vagy helyenként legelőként használt hullámtéri közepesen zárt állományok felhagyásával és betöltődésével keletkezett, idős fákat is tartalmazó puhafás ligeterdők. Fafajösszetételük változatos, a Salix alba és a S. fragilis idős, többszörösen visszavágott példányai mellett előfordulhatnak hasonló, botolt vagy sarjaztatott fkete, fehér vagy szürke nyár, vénic-szil, magyar kőris fák is. A lékeket részben idegenhonos fafajok tölthetik be (Acer negundo, Fraxinus pennsylnanica).

Nem ide tartozó típusok (fontosabb hibaforrások):

1. Nem ide tartoznak a nem a jelenlegi ártéren (hullámtéren) lévő, árvízek által nem érintett, általában pangóvizes területek többnyire sekély állóvízzel borított, gyakran magassásos vagy jellegtelen aljnövényzetű füzesei. Ilyen állományok dombvidéki tájak kiszélesedő, félig pangóvizes völgyeiben is előfordulnak [RB]. De nem tekintendők [J4]-nek más, nem ártéren lévő füzesek sem (azaz a [J4] kialakulásához elengedhetetlen az ártéri fekvés és így az időszakos elöntés).

2. Szintén nem ide sorolandók a tölgy-kőris-szil ligetek Populus alba-s konszociációi, amelyek az aljnövényzetben gyakori Fagetalia elemek révén könnyen elválaszthatók a valódi fehér nyár ártéri erdőktől [J6].

3. Nem ajánlatos ide venni az olyan puhafás, sorba ültetett faültetvényeket (Populus alba és Salix alba nemesített változatai) sem, amelyeket ártéri mocsárrétek, vagy legelők helyére telepítettek, bár aljnövényzetük ily módon előbb-utóbb természetszerűvé regenerálódhat [ha nem ismerhető fel egyértelműen, hogy klónok, akkor RB, ha felismerhetők, akkor nem gyűjtjük].

4. Nem ide tartoznak a hegy- és dombvidéki tájak kiszélesedő völgyeinek patakmenti füzesei, amennyiben üde erdei fajokban gazdagok, ezek az égerligetek közé sorolandók [J5].

5. Az olyan – elsősorban fehér nyáras – állományok, amelyekben megjelentek a keményfás ligeterdőkre jellemző fajok (a lombszintben elsősorban a magyar kőris, a gyepszintben pl. a Circaea lutatiana, a Polygonatum latifolium). A lombszintben a füzek aránya kisebb 10%-nál, a keményfáké nagyobb 10-20%-nál [J6].

6. Patakok, csermelyek partján nem fordulhat elő, itt más élőhelytípusok helyettesítik [J5, J6, K1a, K2, RB]. Az itt található fűz fajok uralta erdők vagy égerligetek füzes konszociációi, de még inkább üde-nedves erdők helyén kialakuló pionír fás közösségek [RB].

Felismerhetőség: A társuláskomplex a terepen könnyen felismerhető. Műholdfelvételről és légifotókról legfeljebb csak a puhafás lombkoronaszint elterjedése körvonalazható, a társulások elterjedése csak terepbejárással állapítható meg. Az üzemtervi adatokból csak részben azonosíthatók.

Módosított Németh-Seregélyes-féle természetesség: A természetesség megítélésében egyaránt fontos a jellemző fajkészlet, az erdőszerkezet természetessége és az inváziós fajok borítása. A legnagyobb szerepe a felső lombszint faji összetételének (kevés vagy hiányzó adventív fafaj), valamint a lombszint szerkezetének van. Az alsó lomb- és a cserjeszintben ill. a gyepszintben az inváziós fajok megjelenése a természetességet csak kisebb mértékben befolyásolja. Erre általános szabályt igen nehéz adni, iránymutatásul a következőket mondhatjuk: nagymértékű (50% feletti) összborítással előforduló inváziós faj a természetesség értékét mintegy fél-egy értékkel csökkenti (szintenként). Figyelembe veendő a termőhely vízjárása, esetleges kiszáradtsága, szennyezettsége, valamint az állomány mérete. Legfontosabb degradáló tényezők: erdőgazdálkodás, vadtúltartás, folyószabályozás, árvízszabályozás.

5-ös: Természetes (vagy a szabályozás után újból spontán fejlődésű) folyószakaszok – megfelelően széles (minimum 20 m) – alacsony árterein, ahol természetes állományaik árhullámok esetén bővízű elárasztásban részesülnek. Az állomány változatos szerkezetű, benne sok a méretes, idős fa, álló és fekvő holt fa. Tájidegen özönfajok nincsenek, vagy alig vannak (<5%).

4-es: Természetes vízjárású vagy kiszáradó, természetszerű fajkészletű és szerkezetű állományok, a felső lombszintben 0-25% inváziós fajjal. Az alsóbb szintekben az inváziós fajok legfeljebb szórványosak.

4-es: Természetes vízjárású vagy kiszáradó, természetszerű fajkészletű és szerkezetű (idős és holt fát is tartalmazó) állományok, a felső lombszintben 5% alatti, az alsó lombszintben (ill. a cserjeszintben) vagy a gyepszintben jelentős, akár 50% feletti összborítású inváziós fajjal.

3-as: Kiszáradó, de még természetszerű fajkészletű és szerkezetű állományok, a felső lombszintben 25-50% inváziós fajjal.

3-as: Kiszáradó állományok, ahol a gyepszint még puhafaliget-jellegű, de már jelentős gyomosodás indult meg, a cserje- és lombkoronaszint azonban még természetszerű, az inváziós fajok borítása azonban már 25-50%.

3-as: Természetes vízjárású, idősebb, de erdészetileg kezelt, erősen gyomosodó állományok, a felső lombszintben a tájidegen fajok maximális aránya 50%, az alsóbb szintekben az inváziós fajok borítása kisebb 50%-nál.

2-es: A folyómeder nagyobb mértékű bevágódása (vagy más ok) miatt kiszáradó, jellegtelenedő, általában erdészetileg kezelt, fafajokban szegény, gyomos aljnövényzetű állományok. Az inváziós fajok aránya a felső lombszintben 25-50%, az alsóbb szintekben 50% feletti is lehet (de az élőhely egyértelműen felismerhető).

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség): A regeneráció sebességét a termőhely vízjárása, vízbősége, az inváziós fajok mennyisége – és természetesen az erdőgazdálkodás – befolyásolja leginkább. Gyors dinamikájú közösség. A propagulumforrás általában nincsen messze, az állományalkotó és kísérőfajok mobilitása jó. A fajok megújulási képessége változó, egyesek csak pionír felszíneken képesek megtelepedni. A meder bevágódásával lényegesen csökken a pionír felszínek képződése (pl. Szigetköz, Gemenc, Tisza). Hosszú távon (kb. 100-150-300 év) az ilyen puhafás ligeterdők – amennyiben termőhelyüket emberi bolygatás nem éri, tölgy-kőris-szil ligetekké alakulhatnak.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) helyben:

Jó: Amennyiben az ár-apály dinamikája megfelelő (évente, átlagosan legalább két hetes árvízi elöntést kap), és az inváziós fajok a folyamatot nem akadályozzák meg, könnyen és jól regenerálódik.

Közepes: Kiszáradó termőhelyű, inváziós fajokkal fertőzött területeken a regeneráció megtorpan, de feltehetően nem áll meg, csak lassan halad (hosszabb távú megfigyelésekre van szükség).

Kicsi: Ha radikális vízrendezések miatt az elárasztások elmaradnak (pl. a Duna szlovákiai elterelése a Felső-Szigetközben), az erősen gyomos, félig összeroskadt lombkoronaszintű állományok regenerálódása csaknem lehetetlen. Megjegyzendő, hogy az ilyen fűz és fekete nyár ártéri erdők megfelelő vízrendezések mellett sem képesek természetszerű regenerálódásra, mert a lombkoronaszintet alkotó fák (Salix alba, S. fragilis, Populus nigra) csak az aljnövényzettől mentes, csupasz öntéshomokon és iszapon képesek újulatot hozni.

Kicsi: Nagy arányú inváziós fafaj jelenlétében a regeneráció erősen lelassulhat. Helyenként az tapasztalható, hogy a fiatalabb generációkat szinte teljesen a zöld juhar és az amerikai kőris alkotja.

Kicsi: Az aljnövényzetet rendszresen égetik.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos vegetációs foltban: 

Jó: Ha természetes a vízjárás, és van a közelben puhafás ártéri erdő, akkor ártéri gyepekre és mocsarakra könnyen ráterjed, és igen természetszerű állományokat hoz létre (pl. morotvák partján, végében). A bokorfüzesek könnyen alakulnak puhafás ártéri erdőkké.

Közepes: Megfelelő vízjárású helyeken, ha zavartak vagy pedig puhafás ártéri erdőktől távol fekszenek.

Kicsi: Ha a hely túl száraz, túlságosan zavart, vagy ha a gyepet rendszeresen kaszálják.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos szántón: 

Jó: Árvíz által elöntött szántóra könnyen rátelepül.

Közepes: Ha a szántó szárazabb.

Kicsi: Ha a szántót nem önti el az árvíz.

KB [KB, MZs] [+BJ, BD, TG]