ÉLŐHELYISMERETI ÚTMUTATÓ 2.0

Készült az Á-NÉR1997 (Fekete G., Molnár Zs. & Horváth F. (szerk.) (1997): A magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. Természettudományi Múzeum, Budapest.) alapján

Szerkesztette: Bölöni János, Kun András és Molnár Zsolt

Kézirat, Vácrátót 2003

K5 – Bükkösök

Írta: Fekete Gábor (1997) és Csiky János (2003)

Kiegészítette: Nagy József, Bölöni János, Tímár Gábor, Ódor Péter, Bartha Dénes, Molnár Zsolt

Definíció: Jó növekedésű (kifejlett állapotban 20-35 m), zárt (80-100%) lombkoronájú, többnyire bükk monodominanciájú (> 60%), üde erdők. Rögzítendő minimális kiterjedése 1000 m². Az idegenhonos fafajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

Termőhely, elhelyezkedés: Általában hegyvidékeink 400 m tsz. feletti területein lépnek fel nagyobb állományokban, de a Dunántúlon alacsonyabb helyzetben is jellemzőek lehetnek (pl. Vas, Zala, Zselic). A hűvös, párás, kiegyenlített klímát kedvelő Fagus sylvatica az északi lejtőkön a völgyaljakig, medencékig, síkságokig leereszkedik. A sekély teknőktől a meredek sziklaletörésekig számos geomorfológiai formán megjelenhet. A jó növekedésű szálerdők talaja (fél)üde, félnedves, rendszerint többletvízhatástól mentes, néha szivárgó vizű, a genetikai talajtípusokat tekintve igen sokféle lehet (általában barna erdőtalaj).

Állománykép: Hazai bükköseink legnagyobb része régóta erdőgazdálkodás alatt áll, a leggyakoribb kezelési mód a fokozatos felújító vágás, kb. 80-120 éves vágásfordulóval. A kezelt állományokban a lombkorona általában egyszintes, zárt (80-100%), a cserjeszint fejletlen, a gyepszint borítása szélsőséges értékek (0-100%) között mozoghat. Gyakran vastag avarréteg képződik, s a mohaszint gyakorlatilag hiányzik. A bükkösökben általában egyeduralkodó a jó növekedésű Fagus sylvatica, amelynek ezüstös, szürke törzse egész évben könnyen felismerhetővé teszi ezt az élőhely típust. Jó fényellátottságú hegytetőkön, platókon, enyhébb délies lejtőkön, üde völgyaljakban jellemző a fejlett kora tavaszi geofiton aszpektus.

A gazdálkodás alól régóta kivont, természetközeli állományok képe ettől némileg eltér. Jelentős bennük a korhadó faanyag mennyisége (facsonkok és kidőlt törzsek egyaránt), az élő fák több kor- ill. méretosztályt képviselnek (vagyis az erdő többszintes), s a kidőlt fák helyén fényben gazdagabb lékek jelennek meg fejlett újulat és cserjeszinttel. Az ilyen állományokban nagyobb lehet az elegyfák aránya.

Jellemző fajok: A lombkoronában többnyire egyeduralkodó bükk mellett kísérők lehetnek a különböző tölgy fajok, juharok, hársak, a magas kőris és a gyertyán. Elsősorban – bár nem kizárólag – emberi hatásra (erdészeti beavatkozások) az elegyfa fajok (különösen a gyertyán, a magas kőris, az ezüst hárs) hosszabb-rövidebb ideig uralomra is juthatnak. A nyugat-, délnyugat-dunántúli állományokban megjelenhet (többnyire ültetve) a Pinus sylvestris és a Picea abies is. A gyér cserjeszint jellemző fajai közül a Sambucus nigra és S. racemosa, a Rubus idaeus, a Ribes uva-crispa, valamint a Daphne mezereum emelhető ki. A cserjeszintben a Dunántúlon örökzöld fajok is megjelenhetnek (pl. Ruscus aculeatus, Daphne laureola).

A gyepszint fajkészlete igen változatos. Tömeges, típusjelző növények lehetnek a Melica uniflora, a Carex pilosa, a Galium odoratum, az Oxalis acetosella, az Aegopodium podagraria, Impatiens noli-tangere, Dentaria (Cardamine) bulbifera, stb. A lékekben, a nedvesebb vagy törmelékes foltokon megnő a páfrányok (pl. Dryopteris spp., Athyrium filix-femina) borítása. Általános bükkös fajnak számít az Aconitum vulparia, az Actaea spicata, az Asarum europaeum, a Festuca drymeia, a F. altissima, a Gymnocarpium dryopteris, a Hordelymus europaeus, a Senecio nemorensis subsp. fuchsii, a Viola sylvestris (V. reichenbachiana). Az északi-középhegységi állományokra többek között a Dentaria glandulosa (Cardamine glanduligera), a Primula elatior, a dunántúli-középhegységiekre a Daphne laureola, a nyugat- és dél-dunántúliakra a Vicia oroboides, a Cyclamen purpurascens, az Aremonia agrimonoides, a Ruscus hypoglossum jellemző.

Vegetációs és táji környezet: Legnagyobb kiterjedésben a bükkös övben található, de extrazonális és elszigetelt, töredék (a definíciónak még megfelelő) állományai a gyertyános-tölgyes és cseres-tölgyes régióban is előfordulnak. Leggyakrabban gyertyános-tölgyesekkel [K2], kocsánytalan tölgyesekkel [L2a], mészkerülő bükkösökkel [K7a], üde sziklai erdőkkel [LY1-4], égerligetekkel [J5] érintkezik.

Alegységek, ide tartozó típusok:

I. Korábban a bükkösöket regionális változataik alapján különböző élőhelytípusokba sorolták, amely bizonyos esetekben komoly tévesztések forrása volt. A regionális típusok közötti határvonal meghúzása vita tárgyát képezheti. Mindezekre alapozva a jelenlegi élőhelytipizálás egyetlen jó növekedésű bükkös kategóriával operál, amely a különféle regionális és orografikus határvonalak utólagos meghúzása esetén tetszőleges altípusokra oszthatók.

Ide tartoznak a montán bükkösök (1. Aconito-Fagetum), az északi-középhegységi bükkösök (2. Melitti-Fagetum), a dunántúli-középhegységi bükkösök (3. Daphno laureolae-Fagetum), a dél-dunántúli homoki bükkösök (4. Leucojo verno-Fagetum), a délnyugat-dunántúli bükkösök (5. Vicio oroboidi-Fagetum), a dél-zalai bükkösök (6. Doronico austriaci-Fagetum), a mecseki bükkösök (7. Helleboro odori-Fagetum) és a nyugat-dunántúli bükkösök (8. Cyclamini-Fagetum). Ide soroljuk a bakonyi tiszafával elegyes bükkösöket is (Taxo-Fagetum).

A florisztikai-növényföldrajzi szempontok mellett a bükkösök több más módon is csoportosíthatók. Ezek közül a legszemléletesebbnek véltet emeljük ki (fafajöszetétel), amely segítségével pontosítható a bükkösök elválasztása más, hasonló élőhelyektől. Mindkét szempont szerint ismertetett csoportok valójában fokozatos átmenetek – jól-rosszul megfogható – „lépcsőinek” tekintendők (amelyek tájanként kisebb mértékben különbözhetnek egymástól).

II. Az egyik szempont a lombszint faji összetétele, ez alapján bükkösnek tekintjük a következő alegységeket:

1. A faállománytípus alapján bükk dominálta állományok (a bükk elegyaránya nagyobb 70-80%-nál).

2. A bükk elegyaránya alapján bükkösnek tartható állományok, a bükk és egyéb fafajok arányainak megfelelően: a bükk aránya ³40% és a további fafajok döntően a bükkösök jellegzetes elegyfafajai közül kerülnek ki és a termőhely is bükkösre utal.

3. A bükk aránya kisebb 40%-nál, és a bükk + a gyertyán (és / vagy magas kőris, ezüst hárs, ritkán juharok) együttes aránya ³75%, és a tölgyek aránya kisebb a bükkénél. Így ide tartoznak az egyértelműen bükkösökből származtatható, valamennyi bükköt ma is tartalmazó gyertyán és / vagy magas kőris és / vagy ezüst hárs dominálta erdők is. A két véglet (elegyetlen bükkös és kevés bükköt tartalmazó “konszociáció”) között természetesen teljesen folyamatos az átmenet.

4. A cserrel elegyes bükkösöket (a Dunántúlon elég gyakori eset) kb. max. 30-40% cser arányig érdemes bükkösnek tartani (de ez alapvetően függ a termőhelytől is).

III. Egy másik (bár elkülönítésre kevésbé alkalmas) szempont lehet az aljnövényzet – elsősorban nem florisztikai – összetétele. Ez alapján pl. az erdőtipológiából ismert, a talaj vízgazdálkodása és az aljnövényzet leggyakoribb fajai közötti összefüggést felhasználva a félszáraztól (Carex pilosa, Melica uniflora típus) a nedvesig (páfrányos, erdei nenyúljhozzámos, podagrafüves típus) lehet típusokat kialakítani. De jellemző csoportokat képezhetünk a gyepszint borítása (az avaros, nudum bükkösöktől a fejlett gyepszintű állományokig), valamint jellemző fajcsoportjai alapján is. Ez utóbbira egy példa a talajképző kőzet (és az ebből keletkező talaj) hatása a gyepszintre: meszes alapkőzeten az acidofrekvens fajok csoportja többnyire teljesen hiányzik, míg szilikátos alapkőzeten kisebb-nagyobb arányban ezek a fajok jelen lehetnek, de arányuk nem haladja meg az egyéb fajok összesített arányát.

Nem ide tartozó típusok (fontosabb hibaforrások):

1. Nem tartoznak ide a mészkerülő bükkösök [K7a] (gyengébb növekedésűek, a gyepszintben az acidofrekvens fajok dominálnak).

2. A bükkben gazdag, üde és félüde sziklai erdők [LY1-4] (a talaj köves, sziklás, kőtörmelékes, olyan fajok jelennek meg, amelyek a bükkösökből hiányoznak, esetleg igen szórványosak).

3. A bükk-cser elegyes állományokat, kb. 30-40% cser elegyarány felett és / vagy kb. 40% bükk elegyarány alatt, termőhelyüktől függően a tetőerdők (kevés bükk, sok elegyfafaj, sziklás sekély talaj, tetőhelyzet, [LY4]) és a gyertyános-kocsánytalan tölgyesek [K2] közé soroljuk (ezek valószínűleg egykori, elcseresített bükkösök, de a jelenlegi, aktuális képük szerint, mint élőhely, közelebb állnak a gyertyános-tölgyesekhez).

4. A gerincéleken kialakult összefüggő magas kőriseseket a bükkös övi tetőerdők [LY4] (3-as természetességű származékerdő) kategóriájába soroljuk, mert állományklímájukat és fajkészletüket tekintve már inkább a hársas-kőrisesekhez állnak közelebb.

5. Nem tartoznak ide a nem egyértelműen bükkösből származtatható bükkelegyes erdők. Ezek részben gyertyános-kocsánytalan tölgyeseknek (csak amennyiben a kocsánytalan tölgy legalább szálanként jelen van, [K2]), részben tetőerdőknek (tetők sekély, kőtörmelékes talaján, kb. 10% bükk elegyarany alatt, [LY4]) minősítendők.

6. Az 1000 m²-nél kisebb kiterjedésű foltokat nem kezeljük bükkösként, csak bükk előfordulásnak tekintjük őket.

7. Az olyan bükkös származékerdők, ahol a fenyők aránya 50-75% [RD].

Felismerhetőség: Helyismeret, terepbejárás hiányában, – topográfiai térképek, légi- és műholdfelvételek alapján – csak valószínűsíthető, de biztosan nem azonosítható élőhelytípus. A megfelelő diagnózishoz az élőhely felkeresése, kritikus esetben fajlista készítése szükséges. A felismerésnél elsődleges bélyeg a Fagus sylvatica monodominanciája. Abban az esetben, amikor a bükkös termőhelyen az elegyfafajok egyike képez konszociációt (pl. Carpinus betulus, Quercus spp.), a gyepszint összetétele alapján dönthetjük el, hogy melyik élőhelykategóriába soroljuk a területet (pl. [K2], [K5], [RC]). Ennek eldöntésében a referencia irodalmak leírásai és fajlistái lehetnek segítségünkre. Az élőhely üzemtervi adatok alapján igen jól előre jelezhető.

Módosított Németh-Seregélyes-féle természetesség: A bükkösök természetességét leginkább állományszerkezetük határozza meg. Ez manapság nagyrészt az emberi hatások függvénye: kevés emberi hatás többnyire változatos állományszerkezetet, sok pedig homogénebb szerkezetet hoz létre. A fajkészlet szerepe, ha nem is sokkal, de kisebb, az egyéb tényezőké elenyésző.

5-ös: 150-200 évnél idősebb fákat, állományrészeket is tartalmazó, az erdészeti kezelésektől feltehetőleg több évtizede mentes, természetes dinamikájú, változatos szerkezetű, koreloszlású, lékekben, (méretes) holt fákban, specialista fajokban gyakran gazdag állományok. Szálanként, de nagyobb arányban is Acer pseudoplatanus, A. platanoides, Fraxinus excelsior, Quercus petraea, Ulmus glabra, stb. elegyfákat tartalmazhat. A fenyők összesített elegyaránya kisebb 5%-nál (a Délnyugat-Dunántúlon, ahol egyes fenyőfajok őshonossága valószínű, ez 10-15%-ig mehet fel), egyéb idegenhonos fafaj nem fordul elő.

4-es: Azok az állományok (a hazai bükkösök jó része ide sorolható), amelyek 60 évnél idősebbek, struktúrájukon az erdészeti gazdálkodás nyomai felismerhetők (pl. egyetlen korosztály, elegyetlenség), a természetes dinamika (kisebb-nagyobb lékekben) azonban itt-ott beindult, s az általános üde lomberdei elemek mellett számos specialista, bükkös faj is felbukkan. A fenyők ill. a cser összesített elegyaránya 25% alatti (a Délnyugat-Dunántúlon, ahol egyes fenyőfajok őshonossága valószínű, ez 40-50%-ig mehet fel), az egyéb idegenhonos fafajoké legfeljebb 5%.

4-es: Ide soroljuk a jó állományszerkezetű és a homogén, de kb. 60 évesnél idősebb, nudum bükkösöket is (az idegenhonos fafajok lehetséges aránya mint fentebb).

4-es: Azok a többnyire nem teljesen homogén szerkezetű állományok, ahol a bükk nem uralkodó, de jelentős szerepet tölt be (25-50%), a további fafajok a bükkösök jellemző elegyfái közül kerülnek ki (pl. gyertyán, magas kőris, juharok, hársak).

4-es: Azok a fiatalabb állományok, amelyek nem teljesen egykorúak, s differenciálódásuk is megindult, különösen, ha tartalmaznak hagyásfákat, visszamaradt álló és fekvő holt fát, valamint sok elegyfafajt.

4-es: Cserrel elegyes, de viszonylag változatos szerkezetű, legalább középkorú, üde erdei fajokban gazdag gyepszintű bükkösök.

3-as: pl. a bükkös fiatalosok, vékony és vastag rudas, valamint az erősen megbontott állományok, amikben a bükkös fajok kezdenek megjelenni. Jellemzőjük, hogy az erdészeti beavatkozások miatt nemcsak a struktúra, de a fajkészlet is károsodott (átalakult): a specialisták eltűntek (vagy látványosan visszaszorultak), a vágásnövények (pl. Calamagrostis epigeios, Rubus spp., Urtica dioica) megjelentek.

3-as: Az olyan bükkösök, ahol a fenyők elegyaránya kb. 25-50%, ill. a Délnyugat-dunántúlon 40-60% közötti.

3-as: Az olyan bükkösök, amelyek cserrel erősen elegyesek és homogén szerkezetűek, középkorúnál fiatalabbak vagy gyepszintjükben az üde erdei fajok ritkábbak.

3-as: Ide soroljuk a homogén szerkezetű, kisebb-nagyobb, nem gerinceken növő magas kőris uralta egykori bükkös foltokat is, amelyeket jobb állapotú bükkös állományok vesznek körül, s a gyertyános konszociációjú bükkös élőhelyeket. Azaz minden olyan felismerhetően bükkös élőhelyet, ahol a bükk aránya kb. 5-25% és az adventív fafajok aránya kicsi (5% alatti).

2-es: Olyan bükkösök, amelyek akáccal (esetleg bálványfával) erősen elegyesek (20-50%), ezek gyepszintjét is többnyire zavarástűrő fajok uralják.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség): A regeneráció sikerét erősen befolyásolja az a tény, hogy hazánkban a bükk eredményesen nem mindig sarjaztatható, s bőséges maghozam csak egyes években, 5-10 évenként várható. Befolyásolja még a regeneráció mértékét a talaj vízellátottsága és ezzel összefüggésben a gyepszint típusa, valamint az erdészeti beavatkozások, kezelések mértéke, gyakorisága.

Az idős állományok kialakulását megelőző kezdeti stádiumok némelyike (Betula pendula, Salix capraea, Populus tremula, Carpinus betulus, Fagus sylvatica, Fraxinus excelsior, Rubus spp., Sambucus spp., Sorbus aucuparia) első látásra nehezen győzi meg a szemlélődőt arról, hogy a végeredmény jó növekedésű bükkös lesz.

A látszólagos jó regeneráció ellenére a vágás után azonban többszáz évre is szükség van, míg az állományban a természetközeli bükkösök elemei (vegyes korszerkezet, megfelelő mennyiségű és minőségű holt faanyag) meghatározóvá válnak, és a beavatkozás nyoma az erdő szerkezetében még 1000 év után is felfedezhető.

A bükkös a jelenlegi körülmények között hazánkban nem terjedőképes élőhely.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) helyben: 

Jó: A megfelelő (bükkös) termőhelyeken erdészeti beavatkozások (a jelenleg divatos véghasználati módok) után is jól regenerálódik, bár ez mindig függ a kitermelés körülményeitől, a vágáskortól, s az erdészek későbbi szándékaitól is. A legkönnyebben az üde, aljnövényes (pl. Galium odorata-val jellemzett) ill. avaros, nudum típusok regenerálódnak. Mindezt jól jelzi a gyepszint mozaikos borítása, a megjelenő és legalább néhány helyen több méter magasságot is elérő újulat.

Közepes: Jobb vízellátottságú bükkösök regenerációs képességét ronthatják a korábbi emberi beavatkozások: a homogén szerkezetű, elegyfafajt nem vagy alig tartalmazó, gyakran túlgyérített állományokban sűrű, magas gyepszint alakulhat ki, több magaskórós fajjal. Az ilyen bükkösök regenerációja gyakran lelassul, különösen akkor, ha a korábbi erdészeti beavatkozások jellege és gyakorisága nem változik.

Közepes: Az elegyarányaiban erősen megváltoztatott, viszonylag kevesebb bükköt (így sok kőrist és / vagy gyertyánt) tartalmazó állományok, különösen akkor, ha a gyepszintjük fajszegény.

Közepes: A tápanyagban feldúsult talajok bükkös állományai gyakran nehezebben újulnak ill. regenerálódnak. Ezt a lombszintben a sok magas kőris, a cserjeszintben a fekete bodza, a gyepszintben pl. az Urtica dioica nagyobb arányú megjelenése jelzi.

Közepes: Üde talajú bükkösök nagy területű levágása után, ha kevés volt vagy hiányzott az újulat.

Kicsi: Fragmentális és határhelyzetben (pl. száraz gerincekhez közel) lévő állományai igen érzékenyen reagálnak a különböző beavatkozásokra, könnyen elgyertyánosodhatnak, elkőrisesedhetnek, sőt tölgyesekké is átalakíthatók. Gyepszintjükben tömeges lehet a nagy csalán. Az elkőrisesedett bükkösök regenerálódása sekély talajú, száraz, elfüvesedő termőhelyeken rossz (de máshol is legfeljebb közepes).

Kicsi: Szárazabb vagy tápanyagban feldúsult talajú állományok nagy területű, újulat nélküli levágása esetén.

Kicsi: Idegenhonos fafajokkal elegyes erdőkkel körülvett kis kiterjedésű bükkös fragmenetumok.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos vegetációs foltban: 

Jó és Közepes: Ilyen nincs (túl lassú).

Kicsi: Tulajdonképpen ilyen is alig van – a bükkösök (a jelenlegi körülmények között) ugyanis közvetlenül csak kivételes esetben tudnak terjedni. Ez a folt mindig valamilyen „előerdő”, de a regeneráció igen lassú.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos szántón: 

Jó és Közepes: Ilyen nincs (túl lassú).

Kicsi: Tulajdonképpen ilyen is alig van – a bükkösök (a jelenlegi körülmények között) ugyanis közvetlenül csak kivételes esetben tudnak terjedni. Ez a folt mindig valamilyen „előerdő”, de a regeneráció igen lassú.

Érdemes felírni: A 250 m tsz. f. magasság alatt előforduló 1000 m²-nél kisebb bükkös foltokat, bükk előfordulásokat.

FG [CsJ] [+NJ, BJ, TG, ÓP, BD, MZs]