ÉLŐHELYISMERETI ÚTMUTATÓ 2.0

Készült az Á-NÉR1997 (Fekete G., Molnár Zs. & Horváth F. (szerk.) (1997): A magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. Természettudományi Múzeum, Budapest.) alapján

Szerkesztette: Bölöni János, Kun András és Molnár Zsolt

Kézirat, Vácrátót 2003

LY3 – Bükkös sziklaerdők

Írta: Fekete Gábor (1997) és Bölöni János (2003)

Kiegészítette: Fekete Gábor, Bartha Dénes, Csiky János, Tímár Gábor, Kun András, Szmorad Ferenc

Definíció: A Középhegység sziklás, köves és / vagy kőtörmelékes, gyakran meredek, többnyire északias kitettségű oldalain megjelenő, kis kiterjedésű, bükk, ritkábban hársak és hegyi juhar dominálta erdők. E fafajok összesített elegyaránya legalább 50% kell legyen. Jellemző még a berkenye fajok jelenléte és a magas kőris csaknem teljes hiánya is. Egyaránt lehetnek teljesen zárt vagy ligetes, gyepekkel mozaikos erdők. Gyepszintjük gyakran őriz sziklákhoz, köves talajhoz kötődő fajokat (pl. Sesleria fajok, Carex alba, Calamagrostis varia, Valeriana tripteris, Moehringia muscosa, Phyteuma orbiculare), a nitrogénigényes, zavarástűrő fajok szinte mindig hiányoznak. A zárt rész minimális kiterjedése 250-300 m², a faállománnyal borított terület vagy a lombszint záródása nagyobb 30%-nál. Az idegenhonos fafajok maximális aránya (amennyiben egyébként az élőhely egyértelműen azonosítható) 50%.

Termőhely: Kialakulásukban a hűvös, párás mikroklíma és az alapkőzet nagy szerepet játszott. Többnyire északias kitettségű hegyoldalak meredek, apró kőtörmelékkel borított, sziklás, sziklapados, máskor kőtörmelékes, de sziklakibúvások nélküli lejtőin találjuk, sekély váztalajon vagy rendzinán. Az alapkőzet leggyakrabban dolomit, ritkábban mészkő. Más alapkőzeten csak kivételesen fordul elő.

Állománykép: Alacsony (5-12 m) vagy közepes növekedésű erdők, idős korban is csak ritkán haladják meg 20 m-t. A meredek oldalakon felül a fák sokkal alacsonyabbak, mint néhány 10 m-el lejjebb. A fák rossz növekedésűek, alacsonyan elágazók, nem ritkák a többtörzsű példányok, ami részben a sekély termőréteggel, részben a sarj eredettel magyarázható. A lombszint lehet teljesen vagy csaknem teljesen zárt (a kőbörcök ill. gerincélek meredek oldalsó letörésein és alján), lehet ligetes (éleken, sziklapadokon), de lehet mozaikos záródású is, ekkor zárt erdős sávok vagy foltok váltakoznak zárt gyepekkel (pl. igen kis területen belül változó domborzat esetén). A cserjeszint gyengén, ritkán közepesen fejlett, nagy százalékban fiatal fákból áll, az esetek egy részében egészen összefolyik a lombszinttel. A zártabb állományok gyepszintje kevéssé fejlett, gyakran kisebb 25-30%-nál, a ligetes állományoké egyenletesen jól fejlett, a mozaikos záródásúaké változó borítású, de mindig vannak nagyobb zárt, gyepes foltok.

Jellemző fajok: A lombszint uralkodó fafaja általában a bükk (Fagus sylvatica), amit részben vagy egészben a hársak (Tilia cordata, T. platyphyllos) és a hegyi juhar (Acer platanoides) helyettesíthet. Jellemző elegyfafajok a berkenyék, különösen a lisztes berkenye (Sorbus aria) és átmeneti alakjai, ill. a Dunántúli-középhegységben a virágos kőris (Fraxinus ornus) is. Gyakrabban elegyedik még a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea s.l.) és a korai juhar (Acer platanoides). A magas kőris csaknem mindig hiányzik. A hazai tiszafa (Taxus baccata) előfordulások a mélyebb talajú tiszafás bükkös mellett még ehhez az élőhelyhez köthetők.

A cserjeszintben gyakran találni mészkedvelő és / vagy sziklai fajokat (pl. Euonymus verrucosus, Lonicera xylosteum, Cotoneaster spp., olykor Cotinus coggygria, a Dunántúli-középhegység nyugati felében Amelanchier ovalis is). (Elsősorban) az Északi-középhegységben több magashegységi lián és cserjefaj is előfordulhat (pl. Clematis alpina, Rubus saxatilis, Rosa pendulina, Ribes alpinum).

A gyepszint az állományok többségében fajgazdag és igen változatos összetételű, csak a teljesen zárt erdőké szegényesebb. Többnyire sok a sziklai, reliktum jellegű faj: Sesleria hungarica, S. varia (S. albicans), S. sadleriana, Carex alba, Calamagrostis varia, Valeriana tripteris, Moehringia muscosa, Phyteuma orbiculare, Bupleurum longifolium, Carduus glaucus, Centaurea mollis, Cimicifuga europaea, Cirsium erisithales, Aquilegia vulgaris, stb., amelyek egy része csak az Északi-, mások csak a Dunántúli-középhegységben élnek. Ezen kívül üde erdei (pl. Asarum europaeum, Aconitum vulparia, Lilium martagon) és fényigényes / szárazságtűrő (pl. Chrysanthemum (Tanacetum) corymbosum, Laserpitium latifolium, Convallaria majalis) fajok alkotják, de a nyíltabb állományokban megjelennek a sziklagyepek fajai [pl. Bromus pannonicus, Coronilla vaginalis, Polygala amara, Daphne cneorum, Saxifraga paniculata, Chrysanthemum lanceolatum (Leucanthemum margaritae)] is (elsősorban a Dunántúlon). Szórtan, mindig csak kis mennyiségben 1-1 acidofrekvens faj is megjelenhet (elsősorban a Luzula luzuloides jellemző). Északkeletről délnyugat felé – hazánkon belül – a bükkös sziklaerdőkben nő a tölgyes fajok száma és aránya.

Vegetációs és táji környezet: A meredek, sziklás-köves északias lejtők vegetációmozikjának jellegzetes képviselői. Alul szinte mindig bükkösökkel érintkezik. Felül sziklagyepekkel, bokorerdőkkel, különféle tölgyesekkel, ritkábban bükkösökkel kapcsolódnak össze. Ezekkel gyakran képeznek fokozatos és változatos átmeneteket. Jellegzetes kifejlődésű és jóval nagyobb kiterjedésű bükkös sziklaerdőket találunk a Kárpát-medencét övező hegységek mészkőből és dolomitból álló részein, ahol más, akár déli kitettségben is előfordul.

Alegységek, ide tartozó típusok:

I. A növénytársulástanból ismert kategóriák:

1. Fago-Ornetum: A Dunántúli-középhegység dolomit hegyeinek virágos kőrissel elegyes, gyakran sok sziklagyepi fajt tartalmazó, gyepszintjében a tölgyes fajok túlsúlyával jellemzett bükkös sziklaerdeje.

2. Epipacti atrorubentis-Fagetum: A Bükk erősen aprózódó mészkövének viszonylag alacsony tengerszint feletti magasságban megjelenő törmelékes bükköse. A gyepszintre a bükkös és tölgyes fajok egyensúlya jellemző.

3. Seslerio hungaricae-Fagetum: Meredek, sziklás dolomit alapkőzetű hegyoldalak bükkös sziklaerdeje a Bükk szubmontán-montán régiójában.

4. Tilio-Sorbetum: A mészkőből felépült Bükk-fennsík igen meredek északias letöréseinek sziklaerdei, ahol a bükköt részben hársak és a hegyi juhar helyettesíti.

II. Elsősorban állományképük és részben faji összetételük szerint csoportosítva az ide tartozó élőhelyeket, az előzővel részben átfedő, de kicsit más típusokat kapunk:

1. Zárt, árnyas, fejletlen gyepszintű, csaknem elegyetlen kőtörmelékes bükkösök: nem mindig meredek oldalak erdei. A cserjeszint csaknem teljesen hiányzik, a gyepszintben vannak sziklai és / vagy száraz erdei fajok is. Gyepszintjük alapján többfélék lehetnek: A fejletlen gyepszintben 1a – a reliktum jellegű fajok szórványosan, de jelen vannak, ill. 1b – a jellegtelenebb állományokból teljesen hiányoznak (ezek inkább csak képük, termőhelyük alapján azonosíthatóak). Kivételes esetekben (Keleti-Bakony): 1c – a gyepszint fejlett, az üde erdei és a reliktum jellegű fajok ritkák, helyüket szinte teljesen a tölgyesek fajai veszik át [pl. Brachypodium pinnatum, Chrysanthemum (Tanacetum) corymbosum, Veronica officinalis, Hieracium fajok, Hypericum montanum, stb.].

2. Zárt, árnyas, elegyes sziklaerdők: elsősorban a Dunántúlon előforduló típus, az előbbi levágásából származtatható. A lombszintben a bükk visszaszorul, helyét elsősorban korai juhar, virágos kőris, berkenyefajok, nagylevelű hárs veszi át. A gyepszint a záródó lombszint miatt fejletlen, jellegzetesebb faja többnyire a Carex alba.

3. Zárt, árnyas, csaknem elegyetlen nagylevelű hárs állományok: A Dunántúli-középhegység egyes részein, nagyon meredek oldalakban, apró dolomit törmelékes, sekély talajon fordulnak elő. Gyepszintjük többnyire igen fejletlen, a reliktum jellegű fajok közül legfeljebb 1-2-t tartalmaz (leggyakrabban a Carex alba-t). A nitrofil és a koratavaszi hagymás-gumós fajok hiányoznak.

4. Ligetes záródású, fényben gazdagabb bükk dominálta részek, a záródás meghaladja az 50%-ot: Többnyire sziklákat is tartalmazó, meredekebb lejtőkön jönnek létre. A gyepszint legalább közepesen fejlett, sok reliktum sziklai fajjal.

5. Ligetes záródású, fás legelő képű típus. A fák idősek, vastagok, terebélyesek, de záródásuk nem éri el az 50%-ot, közöttük csoportokban fiatal fákból (elsősorban virágos kőrisből és csak igen ritkán bükkből) álló betöltődést és nagy kiterjedésben fajgazdag, zárt sziklagyepet találunk.

6. Ligetes záródású, hársak uralta, legalább közepesen fejlett gyepszintű erdők: Ez elsősorban a Tilio-Sorbetum-ot jelenti, ekkor sziklai reliktumokban igen gazdag lehet. A Dunántúli-középhegységben azok a részek, ahol a bükköt ligetes hárs állomány helyettesíti, meglehetősen ritkák, gyepszintjükben a zárt dolomit gyepek fajai jellemzőek (Bromus pannonicus, Phyteuma orbiculare, ill. a Budai-hegységben Sesleria sadleriana is).

7. Mozaikos záródású, az erdős részeken bükk uralta állományok: leginkább a sziklapados vagy kisebb völgyelésekkel tarkított részek típusa, zárt bükkös foltok és zárt sziklagyepek mozaikolnak egymással. A bükkös részt gyakran csak egy elég keskeny, a gyepet körülvevő sáv képviseli, máskor a zárt bükkös nyílik fel egy keskeny hegyorr tetején.

8. Az előbb felsorolt típusok szinte valamennyi kombinációja előfordulhat. Fokozatos átmeneteket képezhet a környező élőhelyekkel is.

9. Ide tartoznak a nem meszes alapkőzeten kialakult, így a reliktum jellegű fajokat sem tartalmazó, de sziklás, köves, elég száraz gyepszintű, hasonló állományképű és jellegű bükkösök. A gyepszintben mindig van több-kevesebb szárazságtűrő / fényigényes erdei és / vagy sziklai faj, az üde erdei fajok ellenben ritkák vagy hiányoznak. Ritkák az acidofrekvens fajok is.

Nem ide tartozó típusok (fontosabb hibaforrások):

1. A meredek, bükköt is tartalmazó, kőfolyásos, kőtörmelékes lejtők erdei, ha a lombszintben jellemző a magas kőris és / vagy a gyepszintben nitrofita magaskórósok, tavaszi geofiták fordulnak elő nagy mennyiségben, és a sziklaerdei, sziklagyepi, gyakran reliktum jellegű fajok hiányoznak [LY1, LY2].

2. A lombszintből csaknem vagy teljesen hiányzik a bükk, helyét más fafajok, de nem a hársak veszik át (a további jellemzők azonban lehetnek hasonlóak) [LY4].

3. Sziklás, de lapos tetők több-kevesebb bükköt is tartalmazó, de alapvetően más fafajokkal, elsősorban magas kőrissel jellemezhető állományai. A gyepszintben gyakoriak a tavaszi hagymás-gumós, valamint a zavarástűrő fajok, a sziklai-sziklagyepi, reliktum jellegűek hiányoznak [LY4].

4. A többnyire nem meszes alapkőzeten kialakuló olyan bükkösök, ahol a gyepszint tömeges fajai mészkerülők [K7a].

5. Az olyan, akár sziklás bükkösök, ahol a gyepszintből hiányoznak a sziklai és a szárazságtűrő / fényigényes fajok, a leggyakoribbak az üde erdei, esetleg az általános erdei lágyszárúak [K5].

6. Nem tartozik ide a bakonyi Miklóspál-hegyről és környékéről jelzett tiszafás bükkös (Taxo-Fagetum), ezek az állományok ugyanis mélyebb talajon találhatóak, a gyepszintből a sziklai fajok hiányoznak [K5].

Felismerhetőség: Terepen a jellegzetes állományok jól felismerhetők, a gyakori átmenetiek kevésbé, műholdfotón és üzemtervek alapján nem ismerhető fel (bár esetenként valószínűsíthető).

Módosított Németh-Seregélyes-féle természetesség: Ritka, speciális, alapvetően jó természetességű élőhelytípus, természetességét leginkább a faállomány szerkezete határozza meg, a fajkészlet kisebb jeletősségű.

5-ös: Fajgazdag, változatos szerkezetű állományok (tartalmaznak idősebb élő és holt fát).

5-ös: A zárt és ezért gyakran fajszegény, de a jellemző, reliktum jellegű fajokból legalább egyet őrző és változatos szerkezetű, idős fákat is tartalmazó (átmérő legalább 40 cm) állományok.

4-es: A homogén szerkezetű, fajgazdag vagy fajszegény állományok.

3-as: A fiatal, gyakran többé-kevésbé megváltoztatott fafajösszetételű állományok (pl. Déli-Bakony, Malom-h., itt az egyébként is határhelyzeti állományok egy része csak karvastagságú, a bükköt részben – vélhetően a korábbi végvágásnak köszönhetően – a virágos kőris, a korai juhar és berkenyék helyettesítik).

2-es: Ilyen nincs. Esetleg elfenyvesített (50%-ig) állományai lehetnek.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség):  Sajátos termőhelyi körülmények miatt többnyire nem jól (lassan) regenerálódó, reliktum jellegű élőhelytípus. A regeneráció mértékét és sebességét – a termőhely mellett – leginkább a terület (elsősorban a túlszaporított nagyvadállomány általi) zavartsága befolyásolja.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) helyben: 

Jó: Az Északi-középhegység nagyobb tszf. magasságban fekvő, teljes kíméletet kapó állományok, ahol a vadállomány létszáma sem túl magas.

Közepes: Teljes kíméletet kapó állományainak egy része, amelyek elég nagy kiterjedésűek. A nagyvad többnyire nagyobb mennyiségben van jelen a területen.

Kicsi: A Dunántúli-középhegységi állományok nagyobb része – elsősorban a túlszaporodott vadállomány, az erdészeti beavatkozások és a szárazabb éghajlati körülmények miatt. A legjellemzőbben a fáslegelő képűek tűnnek úgy, mintha regenerációjuk igen nehéz, de legalábbis nagyon lassú lenne.

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos vegetációs foltban: 

Jó: Ilyen nincs.

Közepes: Ilyen sincs.

Kicsi: Ilyen sincs. Nem terjedőképes élőhelytípus (legalábbis a jelenlegi éghajlati körülmények között és az emberi zavarás miatt).

Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos szomszédos kőbányában, törmelékes felszínen: 

Jó: Ilyen nincs.

Közepes: Ilyen sincs.

Kicsi: Ilyen sincs. Nem terjedőképes élőhelytípus (legalábbis a jelenlegi éghajlati körülmények között és az emberi zavarás miatt). Frissen kialakított sziklafelszíneken, kőbányákban sem alakul ki.

Érdemes felírni: az uralkodó fafajt.

FG [BJ][+FG, BD, CsJ, TG, KA, SzF]