ÉLŐHELYISMERETI ÚTMUTATÓ 2.0
Készült az Á-NÉR1997 (Fekete G., Molnár Zs. & Horváth F. (szerk.) (1997): A
magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. Természettudományi
Múzeum, Budapest.) alapján
Szerkesztette: Bölöni János, Kun András és
Molnár Zsolt
Kézirat, Vácrátót
2003
N13 – Mészkerülő lombelegyes fenyvesek
Írta:
Szmorad Ferenc (1997) és Tímár Gábor (2003)
Kiegészítette:
Bölöni János, Bodonczi László, Szmorad Ferenc, Bartha Dénes
Definíció: A
Délnyugat-Dunántúlon található, kavicsos, savanyú, gyakran pszeudoglejes
talajon kialakult, acidofrekvens fajokban gazdag, dús mohaszintű,
erdeifenyő, ill. luc által uralt erdők (változó lombos
elegyaránnyal). Kialakulásukban döntő fontosságú a korábbi tájhasználat.
Rögzítendő minimális kiterjedés:
Termőhely: Csapadékban igen gazdag, kiegyenlített klímájú területen jelennek meg. A talajképző kőzet kavicsos, agyagos vályog. A talaj mindig mészmentes, a csapadékviszonyok és az alapkőzet miatt kilúgzott; a lucosok alatt tápanyagokban gazdagabb, kiegyenlítettebb, az erdeifenyvesek alatt erősebben (helyenként szélsőségesen) savanyú, rossz tápanyag- és levegőgazdálkodású. A korábbi évszázadok tájhasználata nyomán a talaj szinte mindig átalakított: erodált, tápanyagát vesztett, pszeudoglejesedett, gyakran kissé podzolosodott.
A lucosok kizárólag vízmosásokban, északias lejtők alsó harmadában jelennek meg, itt a kifejezetten hűvös-párás mikroklíma és a szivárgó víz jellemző.
Az erdeifenyvesek dombhátakon, meredekebb lejtőkön találhatók. A csarabos, többé-kevésbé elegyetlen típusok mikroklímája elég szélsőséges, legalábbis a feltalaj gyenge, gyakran erősen kavicsos, igen savanyú, könnyen kiszáradó (így a változó vízgazdálkodás jellemzi). Minél nagyobb a lombos fák aránya (előrehaladottabb a szukcesszió), annál kiegyenlítettebb az állományklíma, konszolidáltabb a talaj (pH, víz-, levegő-, tápanyag-gazdálkodás tekintetében). A láposodó erdeifenyvesek talaja erősen pszeudoglejes, a kötött réteg magasan van, a vízellátottság mind időben, mind térben jelentősen változik.
Állománykép: Rendkívül változatos szerkezetű élőhely-csoport. A többé-kevésbé elegyetlen erdeifenyvesek felső koronaszintje általában meglehetősen nyílt (50-95 %), alatta a fák újulata jelentős borítással jelenik meg. Az elegyetlen erdeifenyő felső szint alatt gyakran többé-kevésbé zárt lombos alsó szint jelenik meg (néha mesterséges alátelepítés nyomán). Kedvezőbb adottságok mellett a felső szintbe is jelentős mennyiségű lombos fafaj elegyedik, ilyenkor az alsó korona- és a cserjeszint gyér. Kisparaszti szálalóerdőkben a fenti típusok általában teljesen keverten, finom mozaikban jelennek meg. A gyepszint zártsága elsősorban a fényellátottság függvényében változik a két szélsőség között. A mohaszint fejlettsége különböző állományokban szintén teljesen különböző lehet, elsősorban a lombavar talajborításával fordított arányban.
A lucosok faállomány-szerkezete is igen változatos (részben a domborzat, részben a vegyes fajösszetétel miatt is), elég gyakori benne a kidőlt és lábon álló korhadó fa. A cserjeszint gyér, a gyep- és a mohaszint változó.
Jellemző fajok: Jellemzően kevert összetételű élőhely. Karakterét az acidofrekvens, fenyves-jellegű fajok adják meg, kisebb-nagyobb mértékben azonban mindig jelen vannak (általában üde) lomberdei elemek is.
A felső lombkoronaszintben konstans faj a Pinus sylvestris, elegyaránya (a lucosok kivételével) mindig 50% fölött van. Erdeifenyvesekben a luc szinte kizárólag az alsó szintben jelenik meg. Az elegyetlen erdeifenyves (ma már) meglehetősen ritka, ill. az ilyen állományok nagyrészt biztosan másodlagos, mesterséges erdők. A csarabos, szőrmohás, tipikus (általában szélsőségesebb termőhelyen álló) állományokban is szálankét jelen vannak lombos fafajok, elsősorban a pionír jellegűek közül (Betula pendula, Populus tremula), de klimax jellegűek (főleg Quercus petraea s.l., Q. robur) is megjelennek. A lombelegyes erdeifenyvesek jellemző típusa a felső szintjében dominánsan fenyves, alsó szintjében főleg árnytűrő lombos fafajokkal (Fagus sylvatica, Carpinus betulus) spontán betöltődő erdő. A felső koronaszintben is elegyes erdeifenyvesekben minden korábban említett lombos fafaj megjelenhet. A természetes lucosokban a Picea abies általában 40-70% közötti elegyarányt ér el, mellette lombos fák (Acer pseudoplatanus, Fagus sylvatica, Carpinus betulus, Alnus glutinosa), esetleg erdeifenyő jelenik meg.
A cserjeszintben (ha van) a lomberdei elemek uralkodnak. Gyakori a fafajok feltörekvő újulata, valamint Crataegus oxyacantha (C. laevigata), Daphne mezereum, Rubus spp., továbbá a változó vízgazdálkodást is jelző Frangula alnus, Betula pubescens, Salix cinerea, S. aurita, a nyílt állományokban, szegélyeken Juniperus communis, a Vendvidéken Alnus viridis. A lucosokban a fák újulata mellett Sambucus nigra jellemző.
A gyepszint vegyes összetételű. Az erdeifenyvesek korábbi cönológiai alapú leírásaiban megnevezett karakter-és jellemző fajok ma részben igen ritkák (esetleg el is tűntek), részben más élőhelyeken is gyakoriak (pl. Daphne cneorum subsp. arbusculoides, Lycopodium clavatum). Az alábbiakban megadott fajok kisebb-nagyobb arányban minden típusban megtalálhatók, csak a súlypontjuk esik valamelyik típusba.
A nyílt, csarabos és szőrmohás erdeifenyvesekben a xerofilabb, erősen savanyú talajt tűrő, fényt kedvelő fajok jellemzőek (elsősorban Calluna vulgaris, valamint a csarabosoknál [E5] megadott fajok). A tipikus erdeifenyvesekben valamivel mezofilabb fajok gyakoriak (Vaccinium myrtillus, Orthilia secunda, Pyrola spp. Hieracium spp., Melampyrum pratense, Luzula luzuloides, Oreopteris limbosperma). A lombelegyes erdeifenyvesekben az előbbi fajok háttérbe szorulnak, szórványossá válnak. Jellemző a Pteridium aquilinum, Solidago virga-aurea, Melampyrum pratense, Luzula pilosa, Galium rotundifolium, Monotropa hypopitys, valamint az üdébb termőhelyen Sanicula europaea, Viola sylvestris (V. reichenbachiana), Ajuga reptans, Oxalis acetosella, Maianthemum bifolium. A láposodó erdeifenyvesek jellemzői változó vízgazdálkodást jelző fajok (Molinia spp., Juncus effusus, Deschampsia caespitosa, Lycopus europaeus, Lysimachia vulgaris), a fenti acidofrekvens fajok mellett. A természetes lucosok aljnövényzete rendkívül fajgazdag, benne keverednek a mezofil lomberdők (Oxalis acetosella, Galeobdolon luteum agg., Impatiens noli-tangere, Maianthemum bifolium, Athyrium filix-femina, Dryopteris dilatata, D. filix-mas), az acidofil (részben fenyő-) erdők (pl. Luzula luzuloides, L. pilosa, Mycelis muralis, Prenanthes purpurea, Oreopteris limbosperma, Gentiana asclepiadea, Galium rotundifolium) és a nedves ligeterdők növényei (pl. Carex brizoides, Lysimachia nummularia, Petasites albus, Chrysosplenium alternifolium, Equisetum sylvaticum).
A mohaszint összetétele a lágyszárú szintéhez hasonló, rendszerint fajgazdag. Szélsőségesen savanyú, kiszáradó termőhelyeken a csarabosok [E5] fajai jellemzőek; tipikus erdeifenyvesekben uralkodó a Dicranum polysetum, D. scoparium, Hypnum cupressiforme, Pleurozium schreberi, Polytrichum formosum, Lophocolea heterophylla; lombelegyes állományokban megjelennek a lomberdei mohák is (főleg fák tövében, útrézsűkben): Atrichum undulatum, Brachythecium velutinum, Plagiothecium fajok; a láposodó erdeifenyvesben Aulacomnium palustre, Sphagnum spp., Rhytidiadelphus squarrosus jellemző. Természetes lucosokban sok fenyves faj, nagy fajgazdagság jellemző, pl. Bazzania trilobata, Plagiochila asplenioides, Lepidozia reptans, Scapania nemorosa, Nowellia curvifolia, Riccardia palmata, R. chamaedryfolia.
Vegetációs és táji környezet: Üde és mészkerülő lombos erdők (bükkösök és gyertyános-tölgyesek), valamint kultúrhatás alatt álló vegetációs formák (mezofil kaszálórétek, soványgyepek, csarabosok, pionír erdők, parlagok, szántók).
Alegységek, ide tartozó típusok:
I. Az erdeifenyvesek és a természetes lucosok két elég élesen elkülönülő típust képviselnek. Cönológiailag az erdeifenyvesek a Genisto nervatae-Pinetum különböző szubasszociációit és az Aulacomnio-Pinetum-ot foglalják magukban, a lucosok Bazzanio-Abietetum praealpinum néven ismertek.
II. A termőhely, faállomány szerkezet és a fajösszetétel alapján többé-kevésbé elkülönülő típusok a fenti leírás szerintiek: 1. Csarabos erdeifenyves, 2. Tipikus erdeifenyves, 3. Lombelegyes erdeifenyves, 4. Láposodó erdeifenyves, 5. Lombelegyes lucos. Ide tartoznak az üde és acidofil lomberdőkkel nagyon (finoman) mozaikos állományok is.
Nem ide tartozó típusok (fontosabb hibaforrások):
1. Mesterséges faállományok. Az elegyetlen, fajszegény (gyakran nudum), jellemző fajokat nem tartalmazó állományok (erdei- és lucfenyvesek) mindig mesterségesek. Ide tartoznak az üde termőhelyen álló, teljesen jellegtelen (fent ismertetett, acidofrekvens, e csoportra jellemző fajokat nem tartalmazó), valamint a mesterségesen alátelepített kétszintes erdeifenyvesek is. A természetes lucosok soha nem elegyetlenek! Erdeifenyvesek mesterséges eredetére jó bizonyíték a korábbi parlagok, rétek generalista maradvány-fajainak a jelenléte, valamint a zavarástűrő fajok nagy aránya. A gyertyán 20-30%-nál nagyobb elegyaránya (mind az alsó, mind a felső koronaszintben) biztosan jelzi a mesterséges jelleget.
2. Spontán települt (pionír) erdeifenyő állományok (korábbi parlagokon, réteken), ha aljnövényzetük jellegtelen [RB].
3. Acidofil lomberdők, ahol az erdeifenyő részaránya a koronaszintben nem éri el az 50%-ot, és az aljnövényzetből hiányzanak a fenyvesekre jellemző fajok [K7a, K7b, L4a, L4b].
4. Mezofil lomberdők a kritikusnál kisebb fenyő-elegyarány és a jellemző fajok hiánya esetén (ide tartoznak a természetes luc előfordulások is) [pl. K2, K5].
Felismerhetőség: Csak jó fajismeret és meglehetős tapasztalat birtokában ismerhető fel biztosan. Műhold- és légifotón (főleg infra színes felvételen) csak a fenyők nagyobb aránya látható jól.
Módosított Németh-Seregélyes-féle természetesség: A jelenlegi erdeifenyvesek eredetüket tekintve nem természetesek (bármilyen sok ritka, védett, értékes fajt is tartalmazzanak). Az alábbi értékelés ezért esetükben szigorúan csak a jelen állapot jellemzőjeként fogható fel. A szokásos szempontok (fajösszetétel, szerkezet) mellett fontos jellemző a látható / rövid távon várható stabilitás is.
5-ös: Fajgazdag, ritka fajokban is bővelkedő, álló és fekvő holt fát is bőven tartalmazó, változatos szerkezetű, elég stabil állományok. Erdeifenyvesek közt igen ritka, lucosban gyakori.
4-es: Kevésbé fajgazdag, homogén, holt fában szegényebb állományok.
3-as: Fajszegény, és / vagy átalakulóban lévő (jellegüket vesztő) állományok. Természetes lucosok közt ne nagyon legyen ilyen!
2-es állomány ne legyen, az erősen gyomos erdeifenyvesek nem e kategóriába sorolandó, mesterséges állományok.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség): A jelenlegi erdeifenyves állományok másodlagosak, fejlődésük az esetek döntő többségében (gyorsabb vagy lassabb ütemben) a lomberdők irányába hat. Gyenge, degradált termőhelyen állnak, a növényzet szukcessziója párhuzamos a termőhely fejlődésével, így a regeneráció feltétele helyben a lassú és kezdeti szakaszban lévő termőhelyi változás, a szomszédban az átmenetileg vagy tartósan leromlott termőhely.
A lucosok állományai nagy valószínűséggel ősinek, eredetinek nevezhetők, jelen állapotuk klimax, termőhelyük speciális és sérülékeny. Regenerációjuk gyakorlatilag (láthatólag) csak helyben valósul meg.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) helyben:
Jó: Erdeifenyvesek esetén csak igen gyenge termőhelyen (ld. termőhelyi körülmények), ha a tágabb környezetben vannak jó fajösszetételű állományok. Ritka! Lucosok közt gyakori, itt csak az erdőgazdálkodás veszélyezteti a fennmaradást.
Jó: Erdeifenyvesekben hagyományos tájhasználat (főleg szálaló erdőgazdálkodás, avargyűjtés) esetén. Ma már ritka.
Közepes: Jobb termőhelyen álló, pionír és részben mezofil lombos fafajokkal betöltődő, lassabban átalakuló erdeifenyves állományok.
Közepes: Erdeifenyvesek tarvágása és mesterséges felújítása után, viszonylag gyenge termőhelyen, ha a közelben vannak jó fajösszetételű állományok.
Közepes: Lucosok esetében kis területű, fahasználatnak kitett, és/vagy mesterséges lucosok között található állományok jöhetnek szóba.
Kicsi: Láthatóan átalakulóban lévő (mezofil lombos fafajokat és mezofil lágyszárúakat nagyobb arányban tartalmazó), jó termőtalajon álló erdeifenyves állományok. A talajon a lombavar nagy borítása jellemző. Természetes lucosok közt nincs ilyen.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos vegetációs foltban:
Jó: Erdeifenyvesek esetén a szomszédos vegetációs foltban bekövetkező jelentős emberi beavatkozás (degradálás) esetén, ha a termőhely is hasonlóan gyenge (ill. az lett), pl. sovány réteken, erősen erodált talajú parlagon. Ritka. Bár szinte minden jellemző faj széllel jól terjed, a teljes regeneráció évtizedes folyamat. Lucosokban nincs ilyen.
Közepes: Erdeifenyveseknél mint előbb, de valamivel jobb termőhelyen és/vagy zártabb, kevésbé degradált élőhelyen, gyengébb „anya” állományok esetén. Ritka. Lucosnál kissé elegyes mesterséges lucosok területén, megfelelő termőhelyen (ld. termőhelyi alfejezet), és csak közeli jó természetességű, fajgazdag természetes lucos állomány esetén. Igen ritka.
Kicsi: Erdeifenyvesekben minden, az előzőektől eltérő esetben. Természetes lucosokban a korábban levágott és mesterségesen fel nem újított (részben ellombosodott) származékok, valamint a megfelelő termőhelyen álló mesterséges állományok esetén. Ez az általános.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos szántón:
Jó: Erdeifenyvesek esetén csak gyenge termőhelyen, erodált talajon, ha a közelben jó idős állományok vannak. Ritka. A faállomány 5-10 év alatt záródik, de a lágyszárúakkal való feltöltődés több évtizedes folyamat. Lucosban nincs ilyen.
Közepes: Erdeifenyvesek esetén gyenge termőhelyen, ha a tágabb környezetben vannak idős állományok. Lucosban nincs ilyen.
Kicsi: Erdeifenyveseknél ez az általános, lucos gyakorlatilag nem regenerálódik szántón.
Érdemes felírni: Jelezzék a lombosodás mértékét (pl. lombosfa elegyarány, lombos mull humusz aránya a talajon).
SzF [TG] [+BJ, BL, SzF, BD]