ÉLŐHELYISMERETI ÚTMUTATÓ 2.0
Készült az Á-NÉR1997 (Fekete G., Molnár Zs. & Horváth F. (szerk.) (1997): A
magyarországi élőhelyek leírása és határozókönyve. Természettudományi
Múzeum, Budapest.) alapján
Szerkesztette: Bölöni János, Kun András és
Molnár Zsolt
Kézirat, Vácrátót
2003
RB – Puhafás pionír és jellegtelen erdők
Írta:
Bartha Dénes, Rédei Tamás (1997) és Bölöni János (2003)
Kiegészítette:
Tímár Gábor, Szmorad Ferenc, Kun András, Molnár Zsolt, Juhász Magdolna
Definíció: Olyan puha fájú
őshonos fajok uralta, erdei lágyszárúakban többnyire szegényes erdők
gyűjtőcsoportja, amelyek más csoportba [J-L-ig] nem sorolhatók be
biztosan. Mocsaras területek, lecsapolt lápok, korábbi erdős területeken
kialakított gyepek, szántók felhagyása után, azok spontán erdősödésével
alakulnak ki, de lehetnek – rendszerint hasonló területekre – telepített
faállományok is. Leggyakoribb alkotóik Salix és Populus fajok, az
Alnus glutinosa és a Betula pendula, a Délnyugat-Dunántúlon a
Pinus sylvestris is. Minimális magassága
Termőhely: Igen változatos termőhelyi körülmények között jelenhetnek meg, az Alföldtől a középhegységekig. Leggyakrabban legalább időszakosan vízbő területek, mocsarak, lecsapolt lápok, patakok és csermelyek partjának erdei, ekkor a természetes és emberi hatások együttesen gyakran eredményeznek állandósult puhafás állományokat. Kisebb területen fordulnak elő üde erdőknek megfelelő éghajlati és talajviszonyok között.
Állománykép: Többnyire közepes növekedésű faállományok. Az erdőbelső a gyakran nem teljes záródás és / vagy a fényt jól áteresztő lombozatú uralkodó fafaj(ok) miatt többnyire fényben gazdag. A cserje- és koronaszint gyakran – elsősorban a spontán létrejött, fiatalabb állományok esetében – nem válik el élesen. A cserje- és gyepszint változó fejlettségű lehet, de a ritkás gyepszintű állományok nem gyakoriak.
Jellemző fajok: A lombszint jellemző fajai: Salix alba, S. fragilis, Populus alba, P. x canescens, P. tremula, Alnus glutinosa, Betula pendula, ritkábban a P. nigra (ill. többnyire P. x euramericana-val alkotott hibridjei). A Délnyugat-Dunántúlon pionír állományokat alkothat a Pinus sylvestris. A cserje- és gyepszint faji összetétele nem jellemző, az igényesebb erdei fajok azonban többnyire hiányoznak, gyakoriak a korábbi rétek, parlagok generalista, zavarástűrő „maradék” fajai. Sokszor tömegesek a gyepszintben a magaskórósok (csalán, bürök, nád, stb.) ill. a Rubus caesius. Ahol közeli a talajvíz, ott a gyepszintben gyakoriak lehetnek a zavarást jobban tűrő, kevésbé igényes mocsári és réti növények.
Vegetációs és táji környezet: Nem jellemző, igen változó lehet. Gyakran más élőhelytípusokkal (szántókkal, gyepekkel, cserjésekkel, mocsarakkal, ritkábban erdőkkel) mozaikosan jelennek meg. Zárt, nagyobb erdőtömbök belsejében azonban csak kivételesen fordulnak elő. Szintén nem jellemzőek száraz, nehezen vagy egyáltalán nem erdősödő talajokon (bár ez sokszor csak nehezen ítélhető meg). A nagyobb folyók ártereiről is többnyire hiányoznak.
Alegységek, ide tartozó típusok:
1. Lecsapolt lápterületek puhafás erdei (amennyiben őshonos fajokból állnak).
2. Mocsaras területeken spontán kialakult füzesek és nyárasok.
3. Vizes, nedves területekre telepített puhafás, jellegtelen gyepszintű erdők.
4. Telepített, jellegtelen gyepszintű égeresek (ha égerligetnek nem minősíthetők – de ekkor a gyepszintjük már nem lehet jellegtelen).
5. Elsősorban csapadékosabb hegy-dombvidékeken erőforduló, korábbi legelőkön, kaszálókon kialakuló, rezgőnyár dominálta erdőfoltok.
6. Üde és félszáraz erdők rezgő nyáras „konszociációi”, amennyiben az egyéb fafajok aránya nem éri el a 10%-ot.
8. Alföldi, többnyire nem ártéri és telepített fehér (és szürke) nyár állományok.
9. Horhosokban, vízmosásokban kialakuló puhafás erdőfoltok.
10. Jobb nemes nyárasok: az állomány még őshonos lombos fának, azaz fekete nyárnak kinéző, vastag oldalágakat is fejlesztő fajtákból áll, idősebb – az átlagos átmérő nagyobb 50 cm-nél –, egyéb adventív fajt viszont nem tartalmaz, a gyepszintben találhatók igényesebb, többnyire ligeterdei fajok. A fák – ma már – nem szabályos hálózaban találhatóak.
12. Az államhatár mentén az éleshatár és az egykori nyomsávok területén kialakult változatos erdők, a fenti fafajok esetén.
13. Gyakran lakott területek szomszédságában, máskor azoktól távolabb, völgyalji, patak ill. csermelyperti fűz fajok uralta erdőfoltok. Kialakulásuk alapvetően antropogén hatásokra vezethető vissza, helyükön egykor üde-nedves erdők (égerligetek, keményfás ártéri erdők, gyertyános-tölgyesek) voltak. A korábbi erdőtípus gyakran ma már hiányzik a környékről, de legalábbis a pionír füzesek közeléből.
Nem ide tartozó típusok (fontosabb hibaforrások):
1. Rendszeres elöntést kapó puhafás ártéri erdők [J4, J5].
2. Az 50%-nál több keményfát tartalmazó jellegtelen erdők [RC].
3. Homoki nyáras-borókások [M5].
4. Üde másodlagos cserjések (a fafajok aránya 50% alatti) [P2a].
6. Nemesített fehér és fekete nyár ültetvények, ha a klonális erdet felismerhető: A fehér nyárnál szelektált fajta (Villafranca = I-58/57) és a fekete nyárnál szelektált fajták (Lébényi, Osli) [többnyire nem gyűjtjük].
8. Az ármentett területek morotvái mellett levő pangóvizes területek – többnyire sekély állóvízzel borított, kissé tőzeges talajú és magassásos, olykor kifejezetten lápi aljnövényzetű – füzesei. Ilyen állományok dombvidéki tájak kiszélesedő, félig pangóvizes völgyeiben is előfordulnak [J2].
Felismerhetőség: Terepen könnyen felismerhető élőhely, műholdfotóról csak egyes esetekben azonosítható. Az üzemtervi adatokból sok állományuk előre jelezhető.
Módosított Németh-Seregélyes-féle természetesség: Többnyire pionír vagy másodlagos jellegű élőhely. Természetességét így eredete, kora befolyásolja leginkább. A jelenlegi viszonyítási rendszer szerint– pionír eredtük miatt – természetességük általában kevésbé számít jónak.
5-ös: Ilyen nincs.
4-es: Jobb fajkészletű nyíresek.
4-es: Idős, sok holtfát tartalmazó spontán állományok – elsősorban rezgő nyárasok, füzesek. Az adventív fafajok aránya 5% alatti.
3-as: Legalább középkorú, nemes nyárakat legfeljebb 20%-ig, egyéb adventív fafajt nem tartalmazó állományok.
2-es: Adventív fafajokkal elegyesebb állományok.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség): Regenerációjuk alig ismert. Sok esetben kérdéses, hogy önmaguk ismételt kialakulása természetes körülmények között lehetséges-e egyáltalán. A mocsaras helyek környékén, lecsapolt lápok területén kialakuló állományok gyakran állandósulni látszanak. Regenerációjuk üteméről és módjáról azonban ebben az esetben is csak sejtéseink vannak. Terjedőképes élőhelyek, sokszor gyorsan kialakulhatnak. Csak azt nem tudjuk biztosan, mikor lehet erre számítani és milyen sebességgel.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) helyben:
Jó: Feltételezéseink szerint, ha az alkotó fafajok terjedőképességéből, visszaszerzőképességéből indulunk ki, akkor legtöbb álományuk jól regenerálódik.
Közepes: Talán csak rendszeres, erőteljes bolygatások, pl. tüzek esetén.
Kicsi: Ilyen nincs.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos vegetációs foltban:
Jó, vagy Közepes: Zavartalan, vagy csak időszakosan zavart (öt évnél ritkábban) nedves, vagy üde gyepek, cserjések esetében, hogyha a propagulumforrástól való távolság nem nagy (néhány km-es körzet erdő jellegű faállományai).
Kicsi: Ahol a spontán erdősülés esélye kicsi: szárazabb éghajlati körülmények között (Alföld, dombvidékek egy része), vagy rendszeresen bolygatott élőhelyeken.
Regenerációs potenciál (dinamikus természetesség) szomszédos szántón:
Jó: Jó vízellátottságú, kis kiterjedésű felhagyott szántókon, ahol a propagulumforrástól való távolság nem nagy (néhány km-es körzet erdő jellegű faállományai).
Közepes: Az időszakos (öt évnél ritkább) zavarásnak kitett és a nagy kiterjedésű felhagyott szántókon.
Kicsi: Ahol a spontán erdősülés esélye kicsi: szárazabb éghajlati körülmények között (Alföld, dombvidékek egy része), vagy rendszeresen bolygatott felhagyott szántókon.
Érdemes felírni: A leggyakoribb 1-(2) fafaj feljegyzése, néhány állomány rövid (vagy akár részletesebb) leírása. A nyíres altípus jelzése minden esetben.
BD, RT [BJ] [+ TG, SzF, KA, MZs, JM]