A térképezés során háromféle regenerációs képességét becsültünk: a meglévő növényzeti állományok helybeni regenerációját, az élőhelyek terjedési képességét szomszédos állományok helyére, valamint a parlagokon, új felszíneken történő regenerációt (SEREGÉLYES et al. 2008). A MÉTA adatai alapján megállapíthattuk, hogy az egyes növényzeti foltok helyben való regenerációs potenciál értékei (egy esetleges közepes mértékű zavarás után) általában magasak. Ez várható is volt, hiszen a regenerációra nem képes élőhelyeket az elmúlt évezredek tájhasználata már megsemmisítette (feltehetően több száraz alföldi erdőtípust vagy a nagy lápok növényzetét).
Legjobban regenerálódnak a hínarak, cserjések, szikesek, mocsarak, irtásrétek és borókás-nyárasok; a legrosszabbul az erdőssztyepperdők. Klímaváltozás vagy tájhasználat (pl. lecsapolás) okozta kényszerek hatására a növényzet áttelepülésre kényszerülhet. Ezt a „szomszédos vegetációs foltban való regenerációs potenciállal” becsültük. Ennek értékei minden élőhely esetében alacsonyabbaknak adódtak. Viszonylag jól terjednek a szomszédos foltokba a szikesek, a borókás-nyárasok, a jellegtelenebb cserjések, a hínarak, egyes ártéri vegetációtípusok és a mocsarak. Rosszul vagy alig terjednek a száraz hegy- és dombvidéki erdők, a sziklás élőhelyek, az üde és száraz alföldi erdők, irtásrétek és egyes lápi élőhelyek. Jelentős regenerációs potenciálja lehet a felhagyott szántóterületeknek és más „friss” felszíneknek (pl. új tavak, kőfelszínek), ezért becsültük az egyes élőhelyek ilyen jellegű regenerációs képességét is. Ez a képesség általában eléggé alacsony. Kisebb mértékben ugyan, de viszonylag jól regenerálódnak felhagyott szántón, szőlőkben, új víztestben, sziklafelszínen a következő élőhelyek: a száraz cserjések, a borókás-nyárasok, az erdeifenyvesek, a szikesek, a hínarak egyes fajtái és a mocsarak. Közepesen regenerálódnak a mocsárrétek, a száraz homoki gyepek, egyes szikesek, azaz ezen élőhelyek állapota odafigyelő tájhasználattal jelentős mértékben javítható. A legtöbb élőhely rosszul regenerálódik másodlagos felszíneken, köztük pl. a zonális erdők, míg nem vagy alig regenerálódnak egyes lápi élőhelyek, az erdőssztyepp-tölgyesek, az üde alföldi erdők, egyes sziklai élőhelyek, a mészkerülő erdők, a zonális erdők, a sziklai és homoki fenyvesek.
Összevetve a helyben, szomszédban, valamint parlagon való regenerációt, a legfeltűnőbb, hogy egyre kisebbek az értékek (helyben sok élőhely képes regenerálódni, szomszédjára (át)terjedni kevesebb tud, parlagon még kevesebb képes regenerálódni). Ez azt jelenti, hogy örökségünket leginkább ott kell megőriznünk, ahol máig fennmaradt, nem lehet ezeket az állományokat pl. egy beruházás miatt „arrébb tenni”. Ez az eredmény azért is nagyon fontos, mert komoly követelményeket ébreszt a jövőben bekövetkező, a természeti környezetet érintő beavatkozásokkal szemben.
Ha a fenti háromféle regenerációs értéket (helyben, szomszédban, parlagon) élőhelyenként vetjük össze, változatos képet kapunk. Az edafikus, azaz szélsőséges termőhelyen lévő élőhelyek egy része jól terjed (pl. szikes, mocsári, egyes lápi), más része alig (sziklás, egyes lápi). Vannak olyan élőhelyek, amelyek helyben jól regenerálódnak, de egyáltalán nem terjednek, pl. a sziklás erdők és sziklagyepek, mészkerülő erdők, irtásrétek, mások helyben szinte ugyanolyan jól regenerálódnak, mint szomszédos vegetációs folt helyén, pl. egyes erdőssztyepp-erdők és cserjések tisztásaikon, egyes eleve másodlagos eredetű élőhelyek. Helyben jól, szántón szinte egyáltalán nem regenerálódó élőhelyek egyes sziklaiak mellett egyes lápi és ártéri élőhelyek, valamint egyes zárt erdők. Vannak olyan élőhelyek, amelyek szomszédos vegetációs foltban jól, szántón viszont alig regenerálódnak. Ezek zömmel erdők, valamint cserjések és egyes lápi élőhelyek.