Meglepő módon fontossága ellenére viszonylag kevés az invázió hatását dokumentáló alapos esettanulmány, a levont következtetések általában rendszertelen megfigyeléseken, helyi vizsgálatokon alapulnak. A MÉTA adatbázis elemzése lehetővé tette, hogy országos léptékben dokumentáljuk az invázió hatását a növényzetre, és vizsgáljuk az inváziót befolyásoló háttértényőket (BOTTA-DUKÁT 2008, MOLNÁR et al. 2008). A gyűjtött adatokból reális becslést tudunk adni az invázió által veszélyeztetett területre országosan és tájegységenként. Korábban (és a legtöbb más országban) ez indirekt adatok felhasználásával (pl. tájhasználati és flóra térképek) szakértői becsléssel történt, aminek az eredménye lényegesen pontatlanabb.
A földrajzi nagytájak léptékében tekintve a hazai tájra a legfertőzöttebb a Kisalföld (7,5%), majd a Nyugat-Dunántúl (6,9%), a Dunántúli-dombság (6,8%) és az Északi-középhegység (6,6%), legkevésbé fertőzött a Dunántúli-középhegység (4,6%), valamint az Alföld (4,5%).
Közismert tény, hogy a különböző élőhelyek invázióval szembeni ellenállóképessége nagyon eltérő lehet. Az adatbázis elemzése alapján pontos adataink vannak ezekről a különbségekről. Leginkább veszélyeztetettek a nyílt homoki gyepek, a nyáras-borókások és az ártéri élőhelyek (elsősorban a bokorfüzesek és puhafás ligeterdők). Ugyanakkor termőhelyük miatt a szikes élőhelyek, a sziklagyepek és a sziklás erdők inváziós fertőzöttsége elhanyagolható.
Táji léptékű természetvédelmi kezelések tervezéséhez fontos tudnunk, hogy mely élőhelyeket milyen inváziós fajok veszélyeztetnek és milyen mértékben? Például a selyemkóró a hazai nyílt homoki gyepek és borókás-nyárasok 75%-át veszélyezteti, az aranyvessző a lápok 40%-át, a mocsárrétek és sásosok 35%-át, a kaszálók szintén 40%-át. Üde erdeink 30%-ában terjed az akác, míg erdőssztyepp-tölgyeseinknek már 60%-ában. Az ártéri erdők 35%-át veszélyeztetik a nem őshonos őszirózsa fajok, szintén 35%-át a gyalogakác, 40%-át az amerikai kőris és 50%-át az aranyvessző.